Előző héten a diákok java elutazott, hogy valamiféle kiképzésen vegyen részt. Három napig hegyet másztak és hagyományőrző koreai énekeket tanultak. Így az órák nagy része diák hiányában elmaradt. Ennek köszönhetően szabadidőnkben ellátogattunk az angol  tanárral a közeli hegyekbe, ahol már ugyan egyszer túráztunk, de az akkor kiszemelt templomba csak most jutottunk el. Az erdő már az ősz színeibe öltözött, így az embernek elég csak belélegeznie a látványt és már fel is töltődött.

Első állomásunk tehát az erdőben lévő buddhista templomhoz, az Ángukszához (Anguksa-안국사) vezetett,ahol idegenvezetőnk (az egyik angol tanár) megajándékozott minket egy buddhista szerencsét és egészséget hozó karpereccel. Ezt követően megmásztuk a közelben lévő kilátót, majd leereszkedtünk egy borospincébe. Az iskolába visszatérve az itt maradt végzős diákokkal ebédet főztünk. Másnap, szokás szerint tradicionális koreai festészet óránk volt. Ez alkalommal legyezőre fát festettünk, illetve egy kis képrészletet próbáltunk papírra pingálni.  

Csütörtökön rajzórán folytattuk az előző héten elkezdett munkálatokat. A közeli faluba mentünk a falra rajzolt ábrákat befejezni és kifesteni. A falusiak ennek szemmel láthatóan nagyon örültek, ugyanis folyamatosan különféle finomságokkal halmoztak el minket.

Nem régiben megkaptuk a novemberre vonatkozó beosztást, így elkezdhettük tervezni az egyéni programokat is. Francia társam  Dzsedzsut (Jeju-제주) és Kjangdzsut (Gyeongju~경주) szemelte ki úti célnak, illetve mindenféleképpen ki akarta próbálni a buddhista temple stay-t. Én mivel az előbb említett két helyen már egyszer jártam, és társam egyébként sem egyedül menne, hanem egy idelátogató francia barátnőjével, ezért jeleztem, hogy én ha lehet, nem csatlakoznék hozzájuk. A hajnali 3-kor kelés és egész hétvégén Buddha előtt való hajlongás sem tűnt túl vonzó programnak, így igyekeztem ebből is kimaradni. Dehát az ember soha ne mondja, hogy soha...

Ugyanis a hétvégén mégiscsak azon találtam magam, hogy egy csapat szerzetes között Buddha hatalmas aranyszobra előtt térdeplek. (Azért senki se aggódjon, a hajam még meg van, és a szerzetesi élet is csak egy napra szólt.) Itt jegyezném meg, hogy remélem társam következő programterve nem a bungee jumping, mert a kötél végén már igazán nem szeretném végezni. (Egy másik francia önkéntes-akivel egyéb iránt eredetileg társam temple stay-re vetemedett volna- épp most próbálta ki.) Na, de lássuk csak hogyan alakultak így a dolgok.

Korea második legnagyobb hegyét mindenképpen meg akartam mászni. Azt mondják, ősszel a színes falevelek miatt különösen szép ilyenkor az erdő. Társam az építőtáborban focizás közben lesérült, így aztán egy héten át orvoshoz járt akkupunktúrás kezelésre. Egy hét kezelés után úgy döntött, itt az idő hegyet mászni. Eskü, nem kényszerítettem. A tanáriban mindenki el volt hűlve már magától attól a ténytől, hogy mi Dzsiriszán-t (Jirisan-지리산) meg akarjuk mászni, és hogy jaj, az hű de nehéz, fárasztó és nagyon vigyázzunk magunkra.  Úgy aggódtak, mintha legalább a Mont Everest megmászására indultunk volna. Társamat pedig feltétlen orvoshoz akarták vinni konzultációra, de ő inkább úgy döntött, hogy ráér az az elbeszélgetés vagy extra kezelés akkor is, ha visszatértünk a túráról. Mindazonáltal az útvonal megtervezését rábíztam sérült társamra. A kollégiumi nevelőtanár segítségével egy meglehetősen egyszerű túravonalat választottunk. Mind a nevelőtanár, mind Ms. Í, az angol tanár nagyon segítőkészek voltak. Az út megtervezésén kívül térképet, és ennivalót is adtak, nehogy éhen haljunk a három nap alatt. Péntekre sikerült szállást foglalnom a hegyekben lévő egyik menedékházban, de szombatra már minden megtelt. Ezért aztán több opció közül végül a temple stay mellett döntöttünk. Ms. Í segítségével jelentkeztünk egy két napos programra, majd pénteken felkerekedtünk, hogy nekivágjuk a "félelmetes" hegynek. Közvetlen buszjárat és összehangolt csatlakozás hiányában a nemzeti parkig tartó út meglehetősen sokáig tartott. Mikor megérkeztünk kopár hegyek látványa fogadott minket. Az egyetlen színes foltot, a tarka-barka ruhákba öltözött kirándulók hada képezte. A szállásig (Nogodán-Nogodan-노고단) tartó út valóban nagyon könnyű és rövid volt. Délután 3-ra már meg is érkeztünk. De bizony itt a délután három nem számít ám korainak. Az élet ugyanis körülbelül akkortájt áll meg, ezzel mindenféle kellemetlenséget okozva a gyanútlan túrázónak.

A menedékházban lévő szállásadóink kicsit értetlenkedtek, bár elég hamar kitalálták, hogy melyik is a mi foglalásunk. A gondot leginkább az okozta, hogy a hegyet rengeteg tilalom jellemzi, így nem értettük, hogy miért nem foglalhatjuk el még  a szállásunkat, és ha viszont még van időnk, akkor miért nem látogathatunk el a közelben lévő csúcsra. Hamarosan megtudtuk. A csúcs délután 3-tól le van zárva. Nyitás 9-kor..Ki hallott már ilyet?? Ha egy másik túraútvonal felé akarsz továbbmenni innen, akkor is, nyitvatartás reggel 4 és délután 3 között. Kíváncsi vagyok az emberek többsége mit csinál délután 3 után, ha nem érte el a kívánt úti célt. Így tehát visszatértünk a szállás bejáratához, ahova csak 5 körül léphettünk be. A szálláson kaptunk extra 2000 wonért takarót, majd bekuckoltuk magunkat a kifizetett két négyzetméterre. A koreai menedékházak főleg főszezonban igen hamar megtelnek, így érdemes korán szállást foglalni (http://english.knps.or.kr/Knp/Jirisan/Reservation/Default.aspx?MenuNum=1&Submenu=Npp&Third=Reservation&Fourth=Introduction).

A menedékház szabályai a következők: tilos a főzés, tűzgyújtás, alkoholfogyasztás, dohányzás, zajongás. Bejelentkezés 6  óráig, távozás 8 óráig.

A szállás hatalmas emeletes ágyra emlékeztet, ahol az emberek egymás alatt és mellett alszanak. Habár a helyiség egyben van, a felső szinten a mi esetünkben a nők, az alsón a férfiak aludtak. Az épületegység előtt mosdó is fellelhető, de persze nem ilyen egyszerű a dolog: 6 után nincs víz. Tehát összefoglalva: 4-től lehet kirándulni (a nyitás-zárás időpontja a napfelkeltéhez és napnyugtához igazodik) délután 2-ig esetenként háromig. Utána lezárják az útvonalat. Aki átlépi, az büntetés fizetésére kötelezett. Egyes hegycsúcsok vagy le vannak zárva, vagy korlátozottan látogathatók (mi esetünkben 9-től 3-ig lehetett volna). A szállást 5-6 körül lehet csak elfoglalni, 9-kor villanyoltás. De 6-tól tulajdonképpen már víz sincs. Kicsit frusztráló volt ennyi összehangolatlan szabály között élni. Főleg azért is, mert túrázás közben nem szeretném állandóan az órámat nézni, hogy ugyan lekésem-e a sorompózárást, így aztán majd a medvékkel tölthetem az éjszakát. Ezen kívül Korea egy másik nemzeti parkjában egyáltalán nem ehhez szoktam. Lényeg a lényeg, 5-től-8-ig kártyázással és vízfakasztással múlattuk az időt, majd álomra hajtottuk a fejünket. Én reggel 5-ig, társammal ellentétben, egész jól aludtam. 5-től viszont folyamatosan vándoroltak el a szobában lakó koreai társak szanaszéjjel világítva az elemlámpákkal. Habár a szállást 8-ig voltunk kötelesek elhagyni, a szobánk már 7-kor fényárban úszott, így útnak indultunk templomunk felé.

Ahogy a hegy másik oldalán lévő völgyben kezdtünk el leereszkedni a táj is egyre színesebbé vált, míg végül a télből ismét az őszbe értünk, rengeteg színes levéllel körülvéve. Ennek örömére majd minden színes levéllel borított fát lefényképeztünk és megcsodáltunk. Habár több helyen is ki volt téve a "Medveveszély" és "Hogyan viselkedj, hogy ne találkozz medvével" tábla, úgy tűnt a helyi medvék vagy igen jól neveltek, és nem mernek ujjat húzni az emberrel, vagy igazából már nem is él egy sem az erdőben, a táblák pedig csak az izgalom fokozására szolgálnak (Ha valakinek nem jelentene elég izgalmat, hogy 2 körül lezárják a túraútvonalat..)

Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy lefelé mindig könnyebb menni, így a túraút ez esetben sem volt fárasztó.

Az út során egy kisebb buddhista templom felé kerültünk egyet, majd néhány óra gyaloglás után megérkeztünk eredeti úti célunkhoz a Hwáamszá (Hwaeomsa-화엄사) templomhoz.

Habár ez a templomkomplexum nem a legnagyobb, de szemmel láthatóan nagyobb volt, több épületegységből állt az eddig megismertekhez képest. A bejelentkezésig ugyan még rengeteg idő volt, ennek ellenére amint megjelentünk kitakarították a szobánkat, ruhát adtak és csodák csodájára még forró fürdőt is vehettünk. 

A matracunk pedig még a kollégiumi szobánkban lévőnél is kényelmesebb volt (nem mintha nehéz lenne túllicitálni), így gyorsan szunyókáltunk is egyet a következő programpontig. Hamarosan egy koreai szobatársat is kaptunk magunk mellé, akivel igen hamar össze is barátkoztunk.

Röviden a két napos napirend: 

15:00-tól becsekkolás, ruhacsere.

16:40-17:00: szabályok ismertetése, meghajlások megtanítása

17:00-17:30: vacsora 

18:10-18:40: ceremónia

18:40-21:00: szabadidő

másnap: 

03:30-04:20: ceremónia

04:20-06:00: szabadidő

06:05-06:30: reggeli

06:50-07:40: közmunka

08:00-09:00: tea a szerzetessel

09:00-11:25: szabadidő

11:25-12:00: ebéd és hazamenetel

A szabályok a következők voltak:

Alkoholt fogyasztani, dohányozni, hangoskodni tilos! (A hangoskodás részt a női szekció nem igen vette figyelembe.)

Szerzetesek köszöntése félig meghajolva. (Ezt nem nagyon tartotta be senki.)

Amikor egy szerzetessel beszélsz a kezedet mindig tarts összefogva (chasu-tartásban-jobb kéz átfogja a balkezet) 

(Az utóbbi két pontnak köszönhetően leginkább mindenki kerülte a szerzeteseket :D )

Ne lépj be oda, ahova "Tilos a belépés" feliratú tábla van kitéve!

Étkezés közben maradj csendben, fogyassz el mindent a tányérodról, s mosd el az edényt magad után!

Légy pontos a ceremónián!

Ha belépsz a szentélybe félmeghajlással hajolj meg Buddha előtt akkor is, ha nem vagy buddhista!

Mielőtt hazamész tedd rendbe a szobádat, és szolgáltasd vissza a ruhákat és ágyneműket!

A meghajlás pedig lehetett feles: jobb kéz átfogja a balt a has előtt-általában így mászkálsz az udvaron, s kissé meghajolsz földre szegezett tekintettel, ha találkozol egy szerzetessel. (Ha nem teszed, akkor sem veszik a fejed) Másik meghajlás, amikor a tenyereidet egymáshoz érinted a mellkasod előtt, s meghajolsz félig. Egy meghajlás az embereknek szól, két meghajlás az ősöknek, vagyis halottaknak, így kétszer sose hajolj meg valaki előtt! Három meghajlás az isteneknek szól. A teljes meghajlás az előbbi kéztartással történik, majd letérdelsz a földre, kezeidet lerakod, homlokoddal a földet érinted, miközben bal lábad keresztezi a jobbat, majd tenyereidet felfelé mutatva felemeled a füled mellett. Ebből csinálsz még egyet, majd a harmadik meghajlás csak annyiban különbözik, hogy tenyereidet nem csak a füled felé emeled, hanem ezt követően az arcod előtt összeérinted. 

A vacsora egyszerű volt, és nagyon jól esett a túra után. A ceremóniára már sötétben mentünk átbotorkálva az immár szinte üres udvaron a templom épületei között lavírozva.  Minden ceremónia azzal kezdődik, hogy a szerzetesek megszólaltatják az udvaron lévő hatalmas dobot egyesével, egymásnak átadva. A dobpergést két egyéb, általam nem ismert nevű ütős hangszer követi egymás után. Majd az egészet a cimbalom zárja. A főtemplomot az oldalsólépcsőkön közelítettük meg, ugyanis a középsőn az idős szerzetesek és az istenek járnak. (És persze napközben rengeteg turista.)  A templomba belépve levesszük a cipőnket (ekkor én nagyon meg is örültem, hogy kifejezetten idétlen rajzocskával jelölt fehér szerzetes cipőt választottam, így mindig tudtam, melyiket kell visszavenni-francia társam éppen ezért mindig igyekezett cipőjét közvetlen az enyém mellé helyezni tájolás szempontjából.), meghajlunk Buddha előtt, majd elvégezzük a hármas meghajlást párnánkon. Ezt követően megkezdődik a ceremónia. A szerzetesekkel együtt egy napszaknak megfelelő imát majd egy Szív szútrát recsitáltunk el. A szertartáson szülők, és más turisták is részt vettek. A kötelező részeket elmondva csapatunk távozott, de a szerzetesek és egyéb résztvevők még tovább folytatták az imát. Szabadidőnkben a sötétben kivilágított templomban kóboroltunk a faragott istenszobrok között. Kissé úgy éreztem, mintha egy Lőrincz L.László regénybe csöppentem volna. Közben koreai szobatársunkkal beszélgettünk. Elmondta, hogy azt hallotta, hogy mire a szerzetesek meghalnak a sok meditációtól az agyukban kis kő keletkezik. Lakótársunk elmesélte, nővérként dolgozott egy kórházban, de túl stresszes volt a számára, így felmondott, s most keresi a helyét a világban. Egyébként nem buddhista, ő is csak azért jött, hogy kipróbálja a temple stay-t. 

Reggel 3:30-kor ismét csak az estéhez hasonló szertartáson vettünk részt. Viszont meglepő módon rengeteg kívülálló, turista vagy szülő csatlakozott. Koreai lakótársunk szerint valószínűleg azért, mert hamarosan nagyon fontos vizsgákra fog sor kerülni, így a szülők többsége a gyerekeiért jött fohászkodni. A szertartás ismét rövid volt, így hamarosan szabadidő címszó alatt mindenki aludni ment. A közmunkához Harry Potteréhez hasonló banyaseprűt kaptunk, hogy a szerzetesekkel együtt a lehulló faleveleket összeszedjük. A szerzetesek igen beszédesek és mulatságosak voltak munka közben. Minket is kifaggattak, honnan jöttünk, mit csinálunk, és mondták, hogy önkénteskedni náluk is tudunk. Oly mértékben meg voltak elégedve takarítási képességeinkkel, hogy meginvitáltak minket rámjan-ra munka után.

A rámjan után egy női szerzetesnél gyűltünk össze teára. Ő is nagyon közvetlen, vicces volt, és rengeteget beszélt. Elmesélte, hogy a szerzetesek nagyon kíváncsiak voltak Kim Ki-duk "Tavasz, nyár, ősz, tél és ismét tavasz" című filmjére, ugyanis a szerzetesi életről szól. De mikor megnézték nagyon csalódottak voltak, mert a film negatívan állítja be őket. Így egyszer majd szeretne találkozni a rendezővel, hogy megkérdezze őt, mi az oka annak,  hogy így festi le őket. A teázás során mindenféléket lehetett kérdezni-akár rendkívül egyszerűeket is, pl. miért kell levágni a hajukat, a szerzetesnő volt-e szerelmes, miért kell hajnali 3:30-kor imádkozni stb.. Végül kreatív hobby perceket tartottunk, amikor is mindenki megfűzhette a saját buddhista karperecét. Az ebédig a templomban és környékén lévő vásárban bóklásztunk, megebédeltünk,majd  koreai lakótársunkkal hazafelé vettük az irányt. 

Új barátnőnk még felugrott utánunk a buszra, hogy megajándékozzon minket az alábbi elemózsiával. Összességében maga a hegy és elsősorban a nemzeti parkra vonatkozó szabályok igen frusztráltakká tettek minket, és nem igazán tudtuk élvezni az első napot. Ezzel szemben a temple stay pozitív csalódás volt minden téren, így cseppet sem bántam meg, hogy részt vettem benne. Remélem több hasonló kellemes meglepetésben lesz részem a későbbiekben is.