Alig hogy visszatértünk négy napos kirándulásunkról ismét utazni kellett. Önkéntes szervezetünk a Hyundai-val egyetemben egy önkéntes tábort szervezett családok számára. Ennek keretében lehetőség nyílt ismét találkozni az ország különböző pontjain tevékenykedő, már a szeptemberi tréningen megismert önkéntesekkel. Elméletileg a cél az volt, hogy a gyerekekkel és szüleikkel egyetemben valamiféle önkéntes tevékenységet folytassunk közösen Csecsan (Jechan-제천) (Korea ÉK-i része) környékén.

Francia társammal a buszcsatlakozásnak köszönhetően késve értünk a helyszínre, ahol már csak a szétszéledt csapat hűlt helye fogadott minket. Gyorsan megeresztettünk pár telefont, majd várakozó álláspontot vettünk fel.  A város valószínűleg nem csak az itt található cementgyárról lehet híres, hanem valamiféle katonai támaszpont is működhet a környékén, ugyanis a pályaudvaron hemzsegtek a kiskatonák. Természetesen, ahogy eddig is megszokhattuk, most is odajött hozzánk valaki beszélgetni. Egy fiú volt, aki ékes angolsággal elmesélte, hogy az Egyesült Államokban tanult, nemrég jött vissza és éppen munkát keres. Habár itt lakik, nincsen túl sok barátja a városban, ugyanis a koreaiak nem szeretnek ismeretlenekkel barátkozni (egy koreai meg aztán végképp nem kuriózum számukra). De nagyon megörült, amikor meglátott minket, ezért jött és szólított meg minket. Miközben folyt a diskurzus egyszer csak megjelent a Hyundai vezetőségéből valaki, hogy a tábor helyszínére szállítson.  Az első nap egy eligazításon vettünk részt, amely során mindannyian röviden elmeséltük, hogyan telt az első néhány hét a projekt helyszínén, tájékoztatást kaptunk a következő napokról, és ruhatárunkat ismét újabb pólókkal és kalapokkal bővíthettük.

Szállásunk egy kempingben volt, kis padlófűtéses házakban. Maga a szállás ugyan nagyon takaros volt, de túl sokan voltunk egy házra mindösszesen egy fürdővel, valamint 10 főre 5 takaróval, aminek volt némi kellemetlen mellékíze. Első éjszaka olyan forró volt a padló, hogy azt hittük odakozmálunk. A tábor teljes ideje alatt folyamatos eligazításon vettünk részt, habár nem sok értelmét láttuk, ugyanis a vezetők legfontosabb üzenete kimerült a "Keep smiling"-ban, viszont olykor elfelejtették közölni, hogy másnapra mi is várható, ami igen kellemetlen volt azok számára, akiknek pl. festéshez kellett volna öltözni. Így tehát első reggelünkön felkerekedtünk, hogy előkészítsük a tábort a gyerekek számára. A Hyundai gyerekek (szüleik ugyanis a Hyundai vezetői, menedzserei) késő délelőtt érkeztek meg. A közös ebédet sok sok játék követte. Annak köszönhetően, hogy a gyerekek többsége családjával együtt munkából kifolyóan éveket töltött külföldön általánosságban elmondható, hogy a kommunikációval semmi gond nem volt, ugyanis minden diák meglehetősen jól beszélt angolul. Az önkénteseket teljes mértékben "felszabdalták". Így egészen más volt a projekt partnerem mint a szobatársaim és egészen más tagok tartoztak a csapatomba a tábor ideje alatt. A mi csoportunkba két koreai önkéntes, egy német és egy francia lány valamint négy koreai gyerek került.

Az első nap arról szólt, hogy összeismerkedjünk, így a különféle csapatjátékok is erre épültek; csapatnevet és indulót kellett kreálni, logikai és gyorsasági játékokon részt venni. Miután megvacsoráztunk ismét visszatértünk a pár kilométerrel arrébb található szállásunkra, amit egy újabb eligazítás követett. Ennek keretében röviden megismertették a Hyundai projektjeit illetve a Better World, vagyis önkéntes szervezetünk tevékenységét, na és természetesen "Keep smiling". Mindennek valamikor 10-kor lett vége. Ekkor mindenkinek egy egy adott házba kellett visszavonulnia, hogy egy-egy az utolsó estén bemutatandó produkcióval készüljön. Már mindenki rettentő álmos volt, de ez a vezetőséget szemmel láthatóan nem érdekelte. Persze az előkészületeket mindenki a háta közepére kívánta, nem is jutottunk vele sokra. Valamikor éjfél körül visszatértünk a jéghideg, de nagyon lakályos kis házunkba, hogy a 10 fős sort kivárva vehessünk egy hideg fürdőt. Közben azt is megtudhattuk, hogy a helynek legendája van. Ugyanis egy nő szelleme él itt, akit nem olyan rég látott is valaki. A szellem jellegzetessége, hogy csak feje meg válla van, nyaka nincs. És ha jól értettem egy nyak után kutat.. Hogy a sajátja után-e vagy másé is megteszi az nem derült ki. De ennek a kis kedves történetnek köszönhetően a velünk lakó koreai diákok alig mertek bemenni az erdő szélén álló sötét szállásunkra. Nos, az előző estén forró padlón fogant kívánságom igen hamar teljesült ugyanis a második éjszakát jéggé dermedve tölthettük. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy a fűtés hiánya nem visszatartó tényező a koreai gyerekek számára, ugyanis sorra mostak hajat a hideg vízben. Azért szerencsére a ház klímáját másnap estére orvosolták. 

Harmadik napunkon megkezdtük önkéntes tevékenységünket szervezetünk közelben lévő gyermekmegőrző portáján. Minden csapatnak külön feladata volt. Volt, aki épületet festett, volt, aki fát ültetett, és volt, aki kimchit (kimcsit) készített. Na és volt az én csapatom, akik csak tengtek-lengtek. Első feladatunk az volt, hogy trágyázzunk meg bizonyos bokrokat az épületek körül. Ez kb. 10 perc elfoglaltságot jelentett, amit negyed óra pihenés követte, nehogy valaki beleroppanjon a nagy munkába. Ezután köveket gyűjtöttünk. Először nagyokat. Majd kicsiket. Majd közepeseket. Hol innen, hol onnan. Majd behajigáltuk a patakba. Értelmét ne kérdezze senki, mert ott sem tudták megválaszolni. Talán jövőre egy másik önkéntes csoport feladata az lesz, hogy visszahelyezze a patakba dobált köveket eredeti helyükre.. Mivel a kőcipelés komoly munka, ezért aztán 30 perces pihenőt kaptunk. A Hyundai szülők is hamarosan megérkeztek, gyorsan bemutattak minket egymásnak, majd elmentünk falat vakarászni. Minden négyzetcentiméterre jutott legalább három kaparászó egyén. Ebédnél megismerhettük a csapatunk gyerekeinek szüleit is, akik többségében nagyon kedves és beszédes apukák voltak. Ezt követte egy közös focizás,aminek következtében a lelkes résztvevőknek köszönhetően sorra hullottak a játékosok. Így kinek így, kinek úgy, de felejthetetlen élmény maradt ez az esemény. Délután babot (kb.10 perc) és paprikát (kb. 20 perc) mentünk szedni. Nem tudjuk, hogy a kár vagy a haszon lett-e nagyobb távoztunkkor. Ugyanis senki sem tudta, hogy mit is kell leszedni. Eleinte azt mondták csak a nagy paprikára van szükség. Majd ahogy telt az idő kiderült, hogy zöldeket kell szedni, mindegy, hogy kicsi-e vagy nagy, majd a munka befejezése előtt, már az a hír terjengett, hogy csak és kizárólag a pirosakat gyűjtsük. A paprikásban aztán kisebb fajta paprikacsatát robbantottak ki a gyerekek, aminek nem tudom hány paprika esett áldozatul. Az estét végül grillpartival zártuk, majd elköszöntünk a szülőktől és visszatértünk szállásunkra, hogy aktívan készüljünk a csapat fellépésére.

Utolsó napunkon egy folyóhoz mentünk szemetet gyűjteni. Ez a program okozta a legnagyobb csalódást a nemzetközi önkéntesek számára. Ugyanis a program egyáltalán nem a szemétszedésre, hanem inkább a fényképeszkedésre fókuszált. Habár csak 50 percet kaptunk arra, hogy összeszedjük a szemetet, az öt nap alatt folyamatosan körülöttünk hemzsegő fotósok hada és a vezetőség rendszeresen megállított minket csoport vagy egyéni kép készítésére. A szemétgyűjtés nem tudom mennyire nevezhető eredményesnek. Csapatomnak kb. 10 szál cigicsikket sikerült összegyűjteni, viszont cserébe vagy két pár kesztyűt biztosan ott felejtettünk. Az akciót végül kőhegyépítő-verseny zárta.

A folyó után fel kellett készülnünk az esti főzőversenyre, így egy bevásárlóközpontba szállítottak minket, ahol egy órát kaptunk az összetevők beszerzésére.

Sajnos nem túl sok időnk jutott magára a főzésre, ami elég frusztráló volt. A tábor teljes ideje alatt állandóan időhiányban szenvedtünk, és semmit sem tudtunk kiélvezni. A félkész ételeket egy pazarul megterített asztalra kellett helyezni, ahol séfnek öltözött vezetőnk várt minket az ételek bemutatásával. A nagy eszem iszomot dínom dánom követte. Bemutattak egy rövidfilmet, hogy "jaj, de jó is volt nekünk itt", és "ez lesz életünk legfelejthetetlenebb eseménye, ráadásul mennyi jót tettünk ezalatt a pár nap alatt", amit kreatívabbnál kreatívabb csapatprodukció követett. Ez a rész valóban igazán mókásra sikeredett. Ezt követte 15 perc szomorú pillanat, szomorú zenével,amikor a gyerekeknek levelet kellet írni a szülőknek, hogy hej de jó a tábor, de bizony nagyon hiányoztok (igaz, hogy már 15 évesek vagyunk,és holnap délután hazamegyünk..na jó, elég a szarkazmusból) A tábornak végül egy tábortűz és akörül lefolytatott táncos játék vetett véget. 

Másnap a Hyundai gyerekek valamiféle oklevelet kaptak az önkéntes tevékenységükért, mi pedig a pulóvergyűjteményünket egy újabb darabbal gyarapíthattuk, valamint egy kérdőívet kellett kitöltenünk elmondva a véleményünket a táborról. 

És a vélemény: Mind a gyerekek mind pedig szüleik nagyon kedvesek, közvetlenek, aranyosak, beszédesek voltak. Sok időt töltöttünk velük, néhányukkal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Viszont ami a vezetőséget illeti kicsit csalódottak voltunk. A tábor ugyanis egyáltalán nem az önkéntességről szólt, hanem csak egy show volt arról, hogy a Hyundai gyerekek micsoda önkéntes munkát végeztek és mennyi de mennyi programban vettek részt ,mind ezt a Hyundai és a Better World közreműködésében-amit köszönhetően a rengeteg fotósnak, majd nyilván valahol publikálni is fognak. Miközben valójában a tényleges munka, amit végeztünk csak nagyon de nagyon szimbolikus volt. Ezen kívül az utolsó napokban a különféle programok levezénylése teljes mértékben koreaiul folyt ezzel megfeledkezve a nemzetközi önkéntesekről.

Végezetül a ceremónia után ellátogattunk egy kétszáz éves házhoz, megebédeltünk, majd búcsút intve a tábornak visszaindultunk eredeti projektünk helyszínére.