2013. nov 19.

Apró-cseprő gondok..

írta: 아가씨
Apró-cseprő gondok..

térkép2.jpg

Az alternatív iskola gondolata jól hangzik, főleg egy siker-orientált társadalomban, ahol az ember majdhogynem születésétől fogva ahhoz van szokva, hogy a gépezet egy láncszeme legyen és addig hajtsa magát, amíg szusz van benne. Éppen ezért teljesen mindennaposnak számít, ha valaki este 10-kor végez az iskolában. Ez persze nem jelenti azt, hogy az iskolák hatékonyak lennének, éppen ezért sok tanár nem is ért egyet az oktatási rendszerrel.

térkép.jpg

A "Kék Álom" Gimnáziumot (az iskola, ahol önkéntes vagyok) 15 évvel ezelőtt alapították az itt tanító tanárok, akik korábban állami és magán iskolákban dolgoztak Szöul környékén, de mivel nem tartották jónak a rendszert (sajnos rejtélyes okokból részletes beszámolóra egyikőjük sem volt hajlandó) ezért elhatározták, hogy létrehoznak egy saját iskolát. A kezdetek kezdetén mindössze egy épület állt a jelenlegi iskola területén, ahol összesen hét diák tanult. Ahogy teltek múltak az évek mind az épületek mind pedig az itt tanulók száma egyre gyarapodott. Ma már jól felszerelt tornatermük, két kollégiumuk, menzájuk, könyvtáruk és különféle műhelyeik (kerámia, festő, ács, pékség, hangszerek, idegen nyelv, előadó) is vannak. Az iskola napelemekkel és szélkerékkel felszerelt. Az első önkéntesek kb. 10 éve érkeztek és azóta is töretlenül jönnek minden félévben. Ezt az iskolát elsősorban azért választják mind a szülők (a szülői értekezletet elnézve leginkább az anyukák) mind a diákok, mert nem szeretnék az idejüket 10-ig az iskolában tölteni, rossz jegyeik vannak, vagy beilleszkedési zavarral küzdenek. Tehát röviden: Ez az iskola speciális, speciális gyerekekkel. Ami kíváncsivá teszi az embert, hogy vajon hogyan is működik ez a rendszer. A alapelv és szabályzat minden alternatív iskolában más és más. Én csak a "Kék Álom" -ba kaptam bepillantást, és mivel csak egy rövid ideig vagyok az iskola tagja, nehéz is megállapítani mennyire működik. Ahányan vagyunk annyiféleképpen látunk dolgokat vagy élünk meg eseményeket. Az én szemszögemből nézve az eddigiek alapján az iskola többségében gyerekmegőrzőként működik. De az is lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, és a gyerekek hihetetlen keményen tanulnak az év első felében, és csak a második felében lazsálnak. De az elmúlt két hétben a naplopást oly hihetetlen magas színvonalon űzték, hogy sikerült kiábrándítaniuk.

kimchi.jpg

És amit csináltak vagy inkább nem csináltak:

-"Rajz óra": A szomszéd falu falait már hetek óta festjük, mert egyre kevesebben és kevesebben hajlandóak beállni segíteni. A legutóbbi alkalommal már csak a két önkéntes (mi) és a tanár festett. Mindenki más a közeli buszmegállóban ücsörgött és a telefonjával játszott. A tanár nem szólt semmit.

-"Kerámia": A duplaórán három másik diákkal kellett volna részt vennem. Az első ötven percben senki sem volt a teremben rajtam és a tanáron kívül. A következő 50 percben csatlakoztak a diákok, de érdemi munka nem történt (leginkább csak WC-re jártak és a telefonjukkal játszottak). A tanár itt sem szólt semmit.

-"Földműves óra": Elmentünk előkészíteni a kimcsihezvalót. Az óra első felében mindenki szorgosan dolgozott, majd a retekreszelésnél (a legnehezebb része a munkának) váratlanul a dolgozók létszáma lecsökkent kettőre. A tanár (egy fiatal lány) a diákokkal kő-papír-ollót és hasonló szintű játékokat játszott az óra második felében.

-"Ének": Nem volt benne részem, de ez az óra nagyon népszerű a diákok körében. Meg is kérdeztem, hogy csak tán nem azért, mert szeretnek énekelni? Nem, nem, hanem mindig filmet nézünk-hangzott a válasz. Ennek ellenére talán hasznos, mert pl. a "Nyomorultak" dalait kívülről fújják.

-"Filozófia": A tanár itt is filmekkel igyekszik a figyelmet fent tartani. A diákok szeretik is az órát.

-"Történelem": Már a történelem tanár is utálja a tárgyat. (Ezt ő maga mondta.) Viszont könyvet ír "A tanárok szenvedései, fájdalmai" címmel. Mivelhogy nagyon nehéz a gyerekeket tanítani, és átadni nekik a tudást.

-"Angol óra"-Angol tanárból kettő van. Az egyik szigorú és jól tanít. (Az egyik alapító) Ő kiváló példa arra, hogy minden akár jól is működhetne. A másik angol tanár viszont arra példa, hogy hogyan nem működik semmi sem. Nem is csoda, hogy a vizsga után a diákok üresen adták vissza a feladatsort, vagy volt aki ráírta, hogy " Koreai vagyok, nem tudok angolul." Ez a tanár (akit egyébként kedvelek, és akivel a módszerén kívül nem sok bajom van) a hétfői értekezleten rendkívül felbosszantott. Előző héten ugyanis óracsere történt, és az óránkat egy későbbi időpontban kellett megtartani délután. A gyerekek szemmel láthatóan fáradtak voltak, és kevéssé hatékonyan lehetett velük dolgozni. Ennek ellenére az előre elkészített nyelvi játék jól sikerült. A hétfői megbeszélésen a tanár elmondta, hogy az egyik diákja (a vesztes csapatból) unalmasnak találta a legutóbbi játékot, így valami mást kellene csinálni legközelebb. (Nem mintha egy játékot kétszer játszottunk volna bármikor is). Kérdeztem, hogy és mégis ennek a diáknak mi volt a javaslata? -Hát semmi. -Jó, akkor ha nyelvtanozunk az érdekesebb?-Nem, nem..- Hát akkor?- Hát nézzünk filmet! Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak.. Egyrészt természetes, hogy ha valami nem tetszik mindenkinek egyformán. Főleg, hogy gyerekekről van szó, főleg pedig, ha a vesztes csapat tagja. De ez nem azt jelenti, hogy egy diák kedvéért az egész első osztálynak innentől fogva filmet kell néznie. Azt mindenki tud este is, otthon is, ehhez nem kell önkéntes, mellesleg nem hiszem, hogy Mary Poppins érdekesebb számukra. Aztán végül nem is angol, hanem francia filmet néztünk koreai felirattal. Ugyanennek a tanárnak az óráján volt egy fiú, aki nem volt jelen az óra elején. Megkérdeztem a padtársát, merre jár az adott diák.-Ja, kint van, cigizik. Ezen kívül a diákok nem bírnak ki 50 percet anélkül, hogy ne mennének ki WC-re. Ez persze általában a passzív diákokra jellemző, gyanítom, nem is a mellékhelyiségbe mennek.. Így én kollektív kivonulást nem is engedélyezek, mondván, hogy nem az oviban vagyunk, és én sem fogok WC-re menni az óra alatt. Továbbá a diákok általában sosem jelennek meg időben, viszont pontosan tudják, mikor ér véget az óra. Összességében szerintem nem a diákokkal van a gond, mert mindannyian nagyon aranyosak, és ha vannak szabályok, aktívan részt is vesznek az órán, aminek eredményét is látni. Azt sem mondom, hogy feleslegesen vagyunk itt, mert az angol órákon kívül is folyamatosan vannak diákok, ha nem is mindenki, akikkel kommunikálunk, és arra buzdítjuk őket, hogy használják az angol tudásukat, még ha csekély, akkor is. 

Francia partneremnek más jellegű problémái vannak. Leginkább azzal függ össze, hogy nem beszél koreaiul, éppen ezért úgy érzi, mindenki kerüli őt. A tanárok többsége nagyon kedves. A japán tanár,padszomszédom, eddig egy szót sem szólt, mindig csak mogorva képet vágott, s a kedvessége csak arra terjedt ki, hogy időnként az orrom alá dugott valami harapnivalót. Viszont legutóbb teljes mértékben kifaggatott, s meghívott enni. Azóta még mosolyogni is megtanult. Viszont francia társam mindig kimarad a hasonló élményekből. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy van egy-kettő tanár, akik számára mintha láthatatlanok lennénk. Dehát ezek a csekély kisebbséget képviselik, ráadásul nem is beszélnek angolul (ezért talán egyszerűbb nem észrevenniük minket)-így ami engem illet, nem igen érint mélyen, ha valaki keresztül néz rajtam, mert adott esetben én is rendelkezem pontosan ugyanezzel a képességgel. :D Továbbá mindenféle random, utolsó pillanatban közölt rendezvényre vagyunk sokszor hivatalosak, ennek ellenére, az angol tanároknak többnyire eszébe sem jut, hogy mellénk üljenek fordítani. Legutóbb egy lelkész 40 perces prédikációját kellett így végighallgatni. Persze,  minket sem kell félteni, ugyanis hogy ne unatkozzunk, felváltva játszottuk a tolmács szerepét francia partneremmel.

iskolanov.jpg

Társamnak további szokásbeli problémái vannak. Európában, ha külföldi vendég jön, főleg egyedül, akkor szokás elszállásolni, vagy legalább felajánlani a lehetőségét, de minimum meghívni az ember otthonába. Partnerem koreai barátnői is jelezték, hogy Franciaországban jártukkor szívesen laknának partnerem házában. Viszont most ezt nem igen igyekeznek viszonozni itt. Sőt van, aki életjelet sem ad magáról. Mondtam társamnak, hogy vegye figyelembe, hogy itt a lakás kb. csak alvásra szolgál. Az emberek többsége egész nap tanul vagy dolgozik, nem sok időt tölt otthon. A lakás más koreai barátok között sem gyakori találka hely, mert nincs mit csinálni otthon. Sokkal trendibb elmenni egy kávézóba, moziba, étterembe, mint valakit meghívni az általuk unalmasnak tartott otthonba. Ennek ellenére persze nem lehetetlen meghívást kapni, és mi is elmondhatjuk, hogy a kollégium nevelőtanára otthonában készül ebéddel számunkra. Társam kifogásolta, hogy itt a férfiak lenézik a nőket, és az emberek általánosságban sem nagyon barátkoznak egymással. Nem köszönnek a szomszédaiknak, ha valaki valamit elejt, akkor nem szólnak, ha valaki nehéz csomagokat cipel nem segítenek. Egyszerűen nem akarnak beleavatkozni a dolgok menetébe, mert akkor már ők is részesei lesznek, és felelősek a másik emberért. Ezért egyszerűbb tova libbenni. (Azért persze mindig akad kivétel, de a többségre ez jellemző.) Éppen ezért francia partnerem elképzelhetetlennek tartja, hogy valaha is itt telepedjen le. Én persze mondtam neki,  hogy mindent lehet másképp is nézni. Pl. ő ebben az országban akár különlegesnek is érezheti magát. Ugyanis az emberek itt is értékelik a kedvességet, így üde színfoltja is lehetne környezetének. Ráadásul valahányszor utazunk olyan mértékű segítőkészséget tapasztalunk, ami saját hazánkban ritkaságnak számít. Így tehát mindennek van jó és rossz oldala is. Ezen túl,ami az iskolát illeti, valójában mi csak ideiglenesen vagyunk itt, tehát ez nem a mi iskolánk, nem a mi diákjaink, ha a vezetőségnek nem probléma, hogy mozinézős, WC-re járós órákkal tud szolgálni a diákoknak, akkor ez nekünk, önkénteseknek sem kell, hogy gondot jelentsen. Elvégre is van ingyen szállásunk, ételünk, időnként különféle programokban részt veszünk, és talán néhány diák számára mégiscsak hasznos a jelenlétünk. A legelégedettebb az esti órával vagyok. Általában mindig egy adott témáról beszélgetünk, mindenki aktívan részt vesz, és már pár alkalom után látható eredménye van az órának. 

batikl.jpg

Két hete társam Teguba (Daegu) ment, hogy meglátogassa egy koreai ismerősét, így egyedül maradtam. Szombaton koreai festészet órával kezdtem. Meglehetősen viccesre sikeredett. Az óra első felében a tanár és a diákok próbálták elmagyarázni, hogy mit jelent a  "Négy nemes" kifejezés. Persze mindezt koreaiul. Ez valamiféle koreai, vagy ázsiai művészeti irányzat neve, ami négy alkotóelemből áll: bambusz, krizantém, orchidea, szilvavirág. Az órán fenyőt festettünk. A kép, amit hivatalosan én festettem, nagyon jól sikerült, de nem sok részem volt benne. Kb. 70 százalékban a tanár érdeme. A tanárt kifaggattam arról, hogy milyen "Koreai festészet lépésről lépésre" jellegű könyvek vannak, így rengeteg könyvcímet szereztem be. Alkalomadtán egy könyvtárba is ellátogatok, hogy majd kifénymásoljam őket. Ezen kívül fekete tintát is kaptam ajándékba, mondván, hogy sok van otthon neki belőle. (Erre a gyerekek is rögtön lecsaptak, mondván, ha sok van, akkor ők is kérnek) A délutánt néhány diákkal töltöttem a csirkefarmon. Elhívtak, hogy batikoljunk együtt ruhát. A festékanyag állítólag nem keveredik vízzel, csak akkor, ha hamut is adagolunk hozzá. Így elmentünk hamut gyűjteni a kemencéből, majd egy hordóra feszített anyagon szétterítettük, és vizet folyattunk rá. Annyira ügyesek voltunk, hogy az egészet beleejtettük a hordóba, majd kezdhettünk mindent elölről. A víz csak nagyon lassan gyűlt össze az edényben. Közben kint is szakadni kezdett az eső. Az anyagot a hordó felett tartva, várva, hogy a víz keresztül folyjon rajta rengeteget nevettünk. A diákok igyekeztek mindent angolra fordítani, amiről csak beszéltek. (mégiscsak hatásos hogy itt vagyunk..) Végül beleöntöttük a festéket is, majd a ruhákat. A ruhákat épphogy csak befogta a festék. Ezután a kreatív hobby óra kitalálója azt mondta, hogy hideg vízbe kell mártatni, majd száradni hagyni. Az eredmény: patyolat fehér pólók. Vagyis kb. két-három órát töltöttünk azzal, hogy pontosan ugyanolyan színű pólót kapjunk eredményül, mint az elején. A batikolás kitalálója aztán megállapította, hogy lehet, hogy előbb meg kellett volna szárítani, s utána megint a festékes vízbe tenni. Azért jó móka volt. A vizes ruhákkal visszatérve a kollégiumba még rengeteget beszélgettünk a diákokkal. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Koreában az ember a fél életét azzal tölti, hogy cipőt vesz fel meg le. Főleg akkor, amikor már hideg van, és nem elég csak az egyik papucsot a másikra váltani, hanem fűzögetni kell meg külön megküzdeni azzal, hogy leráncigáld meg felráncigáld magadra a cipőd.

A koreaiak  nagyon szeretnek fogat mosni. Nem számít, hogy az egy buszpályaudvar, étterem, vagy tanári szoba, ha éppen úgy érzik, fogkefét rántanak és már sikatolják is a fogaikat. Ez persze tudom, sok magyarnak  fura lenne, de hát minden csak szokás kérdése.  Ennek ellenére mi úgy gondoltuk, hogy ez legyen csak az ő extra programjuk. Az első két hétben nem is követtük eme helyi szokást, viszont széles mosollyal mondtunk Ánnjanghászejót mindenkinek, míg végül két hét után egyszer tükörbe nem néztünk és rá nem jöttünk, hogy két héten át a kimcsi is velünk együtt mosolygott a fogaink között. Azóta minden étkezés után futunk a mellékhelyiségbe, hogy lecsekkoljuk az ebéd utáni csatateret.

Az iskola aztán tényleg nagyon szeret spórolni. Ugyanis habár már október óta nagykabátban járunk, a fűtést csak egy hete kapcsolták be az osztálytermekben és a tanári épületében. Nem tudtuk, hogy mi lapul a fagyoskodás hátterében, de végül kiderült, hogy amíg a diákok mezítláb és papucsban járnak órára, addig a tanárok nem hajlandó bekapcsolni a fűtést. (Meg is látszik az eredménye. A tanáriban alig van valaki, aki ne fújná az  orrát) Meg is jegyeztem, hogy kíváncsi vagyok, hogy ha már a diákok sem járnak mezítláb és papucsban, akkor vajon én mibe leszek felöltözve.

A WC papírt itt nem szokás a WC kagylóba dobni, hanem egy külön kosárban gyűjtik. Belenézni egy kosárba nem igen szívderítő látvány, de minden szokás kérdése, így egy idő után megszokod, hogy a szemetesben nem csak taknyos zsebkendő van. A takarításról pedig.. igen LÁTVÁNYOS. Ugyanis minden vízben úszik a tükörtől kezdve a WC kagylón át. És persze egy élmény vizes ülőkére ülni, vagy afelett egyensúlyozni. Viszont kétségtelen, hogy a takarítóról nem lehet elmondani, hogy csak ott takarított, ahol a papok táncolnak, mert megcáfolhatatlan, tapintható bizonyítékkal szolgál. :D

Az orrfújásról.. Emlékszem, hogy egyik első élményem Koreával kapcsolatban, amikor nyelvtan tanárunk egy kollégája koreai útjáról mesélt. Kollégája akkoriban nagyon meg volt fázva, és mikor orrát az osztály előtt fújta ki egyszerre minden tekintélyét elvesztette, mert ez igen udvariatlan dolog. El is kellett hagynia az iskolát. Hát lehet, hogy illetlen dolognak számított 15 éve, de úgy tűnik többé már nem az, vagy csak nagyon sznob helyeken. Ahogy már egyszer írtam, nálunk a tanáriban már egy jó ideje a tanári közepén lévő asztalra kihelyezett WC papírból "táplálkozik" mindenki és szorgosan trombitál.

Emlékszem, mikor egy koreai ismerősöm Magyarországon járt, minden ölelkező párról fotót készített, mert ez akkora kuriózumnak számít. Hát ami azt illeti, azért Koreában sem nagyon szégyenlősek. Diákjaink nem rejtik véka alá, hogy éppen ki szívük választottja. Sülve-főve együtt vannak, csókolóznak, és útjaik csak a lány kollégium előtti focipályán válnak külön. 

A potenciális önkénteseknek pedig: Azok, akik őszi időszakban jönnének a "Kék Álomba" rengeteg szabad hétvégéjük van, amikor utazhatnak. És utazniuk is kell, mert az iskolát két hetente el kell hagyni, viszont a diákok otthonában, az elmondottak ellenére sem igen van lehetőség megszállni. Az iskola ezeket a hétvégéket anyagiakban kompenzálja. (Az önkéntes szervezet pedig az építőtábor és a félidős értekezlet költségeit téríti meg, így ez nem kell, hogy extra anyagi terhet jelentsen az önkéntesnek). Azok, akik a tavaszi időszakban jönnének önkénteskedni több lehetőségük van a diákokkal és az iskolával együtt utazgatni, és kevesebb idejük saját programok szervezésére.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

katona.jpg

Kiskatonák Szöul felé félúton

Az elmúlt hétvégén Szöulba utaztunk értekezni az önkéntesség első szakaszában történtekről. Mindenkinek kis előadással kellett készülni, mely a projekt helyszínére és programjára fókuszált általánosságban, illetve egy videóval,amelyben interjút kellet készíteni a helyiekkel. Általánosságban elmondható, hogy mindenkinek meg van a maga gondja. Ezt persze nem elrettentésképpen osztom meg, hanem inkább azért, hogy a jövendő önkéntesek felkészülhessenek. Ennek ellenére természetesen egy önkéntesről sem tudok, aki megbánta volna, hogy részt vett a programban. Ezek a gondok inkább amolyan szépséghibáknak tekinthetők.

A csirkefarmon dolgozó lánynak pl. szintén kommunikációs nehézségei vannak, ugyanis eredetileg egy koreai önkéntest kapott volna maga mellé, aki segít fordítani, de az önkéntes az utolsó pillanatban visszamondta részvételét. A falu, amelyben él igen elszigetelt, és maradi, így a kicsit angolul beszélő koreai férfiak helyett a kizárólag koreaiul beszélő ádzsumákkal (középkorú nőkkel) kellett együtt dolgoznia egy darabig. Most új helyre küldték, ahol japán önkéntessel dolgozik együtt, de a japán önkéntes néhány évvel idősebb lévén folyamatosan lenézi őt. Egy másik projekt önkénteseinek a hangulatváltozásban szenvedő mogorva lelkésznő az egyetlen gondjuk. Eleinte azt hitték, hogy a mogorva tekintet nekik szól, de aztán kiderült, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy ilyen a lelkésznő arcberendezése, és ugyanolyan mogorván tud nézni és viselkedni a többi tanárkollégával, vagy a saját férjével is. Így reggelenként mindenki azt lesi, hogy vajon a lelkésznő bal lábbal kelt-e. Egy másik helyszínen viszont éppen a koreai önkéntessel van gond, ugyanis nem igen fordít a külföldi önkénteseknek, ezért azok elszigetelve érzik magukat. Egy másik iskolában pedig minden nagyon szép  és jó,leszámítva azt, hogy önkénteseink egyik alkalommal arra értek haza a hétvégi kiruccanásból, hogy egy temetésen kell részt venniük, ugyanis  nyolc diákjuk közül az egyiket motorbaleset érte. Egy napközis programban részt vevő önkénteseknek szintén egy szeszélyes lelkésznővel van gondja, ugyanis nem igazán segíti az önkénteseket, kissé flegma, mintha számára mindegy lenne, hogy vannak-e önkéntesek vagy nincsenek. Nem tájékoztatja az őket a hétvégi kötelező programokról, de arról sem, hogy kivel, hol és milyen óra lesz, így mindent az utolsó pillanatban tudnak meg. A mosógéppel  is akadt valamilyen jellegű műszaki probléma, amire a lelkésznő csak megvonta a vállát, de nem tett semmit, ezért a továbbiakban kézzel kellett mosniuk. Egy alkalommal ugyan megígérte, hogy a saját mosógépével kimossa a ruhákat mire visszatérnek a lányok a hétvégi utazásukról, de nem történt semmi, mondván, hogy esett az eső (pedig nem is). A lányok nagyon csalódottak és bosszúsak voltak, hiszen nem volt tiszta ruhájuk, s ha ezt előre tudják, akkor inkább kézzel kimossák. Persze a lelkésznő viselkedése nem csak a lányoknak szól, a férje ugyanúgy tart tőle :D

lantern festival.jpg

Minek után jól kibeszéltük a gondjainkat, elmentünk este a belvárosba, a Csangjecsan(청계천) pataknál tartandó Fény Fesztivált megnézni. Nagyon emlékeztetett a Dzsindzsu-i (진주) Fény Fesztiválra, csak az sokkal nagyobb volt. Ezt követően ellátogattunk a közelben lévő Szedzsong térre és a Kjangbok palotához, majd úgy fél 12 körül elhatároztuk, hogy elgyaloglunk a Honde (Hongdae) egyetemig, vagyis a szállásunkra. Persze ha ezt egy koreai hallaná, azt hinné, hogy megőrültünk, ugyanis az egyetem kb. két óra gyaloglásra van a palotától. Mi viszont egész nap az értekezleten ücsörögtünk így alig vártuk már, hogy kicsit kimozduljunk és mozogjunk. Éjfél és hajnali egy között viszont hirtelen szakadni kezdett az eső, amit jégeső és villámlás követett, így a Seoul station-nál futólépésben igyekeztünk elérni az utolsó metrót. Természetesen a nagy sietségben rossz metróra szálltunk, de a peronőrrel folytatott párbeszéd után sikerült visszamennünk a Seoul station-ra, amit taxi vadászat követett. A taxizásnál is voltak kisebb gondok, ugyanis fogalmunk sem volt a hotel címéről. A sofőr viszont azt hitte, hogy az egyetemre akarunk menni. Mondtam neki, hogy sajna a hotelhez vezető utat, csak a metróállomásról tudom. Hát, ha ő ezt előre tudja, akkor ki tudtuk volna kerülni a dugót (dugó hajnalban!) és egy másik útvonalon jöttünk volna. Hát mondom van egy benzinkút arrafelé (ez volt az egyetlen, amire emlékeztem a térkép alapján), a Hyundai Oil. Ennek szemmel láthatóan nagyon megörült (szerencsére ismerte a benzinkutat), így majdnem hogy a hotelig vitt. Másnap egy koreai baráttal beszéltem meg találkozót. Ez volt az első személyes találkozó, de nagyon jól sikerült. Barátunk nagyon közvetlen és mókás volt. Az első közös program, ami egy koreainak eszébe jut az az, hogy együnk. De persze evés után is kell valamit csinálni, mert a találkozó még nem érhet véget, így kitaláltam, hogy mi lenne, ha elmennénk a Hongdae környékén található Trick Eye Museum-ba és Ice Museum-ba. Még egyikünk sem járt ott, mulatságos, és órákat lehet eltölteni. Erről nem is érdemes túl sokat beszélni, ugyanis a képek önmagukért beszélnek. Jó, ha korán érkezünk, mert idővel nagyon sokan lesznek és persze mindenki fényképeszkedni akar. Egyazon jegy érvényes mindkét múzeumba. Eleinte azt gondoltam (a képek alapján), hogy a Jég Múzeum csak valamiféle szemfényvesztés, és valójában műanyag az egész. De a múzeumba belépve rettentő hideg fogadott. A legjobban a jégcsúszda tetszett. Ezt követően egy kínai étterembe mentünk, koreai barátom kölcsön adott egy régészeti témájú könyvet, majd megbeszéltük, hogy legközelebbi találkozónkkor énekelni megyünk egy norebángba... így addig is mindenki szorgosan gyakorol.

hh.jpgrt.jpgmjk_1.jpg

jég.jpg

Bíztam abban, hogy havat majd csak decemberben látok, és a visszautazásomig is csak maximum egy hóembert vagyok hajlandó építeni, az is remélhetőleg hamar elolvad. Viszont tegnap leesett az első hó.. Mivel francia partnerem tudja, mennyire "szeretem" a hideget és a téli időszakot, azóta sorra énekli a karácsonyi dalokat "Let it snow, let is snow, let it snow.." Ha figyelembe veszem, hogy iskolánk egy híres sípálya közelében fekszik, és ha a dolgok állását nézem, akkor nem hogy egy hóembert, de akár egy egész hóember populációt és hóvárost is fel lehet majd hamarosan építeni..

Szólj hozzá

önkéntesség 2013 Muju