Vasárnap este a tanáriból visszatérve a kollégiumba egyszer csak kopogást hallottunk a szoba ajtaján. Kinyílt az ajtó és az egyik diák kíváncsi tekintete nézett vissza ránk. Elmondta, hogy a hétvégét otthon töltötte, most ért vissza, s első dolga az, hogy meginterjúvoljon minket az iskolaújság számára. Olyan hasznos információkat gyűjtött össze, mint a nevünk, korunk, kedvenc színészünk, filmünk, együttesünk, ételünk, jártunk-e már Koreában (ha igen, azt tételesen fel is kellett sorolni, s ő mindent buzgón fel is jegyzet), na és a legfontosabb, van-e barátunk. (Azért remélem,nem az iskolaújság társkereső rovatának szerkesztője..) Ezek után megjelent az ajtóban egy másik fej is. Ő volt a riporterkisasszony barátnője, aki aztán szintén letelepedett a szobánkban a  földre. Mi is kifaggattuk őket, hogy aztán a kölcsönt visszaszolgáltassuk, s jelen rovatban közzé tegyük a cserekapcsolat létrejöttének jeleként. :)

A riporterkisasszonyt Nájan-nak hívják, Szöulban lakik, éppen ezért szeret vidékre utazni. Kedvenc helye a Jiri hegység. 19 éves, harmonikázik, állatokkal szeretne foglalkozni, állatkertben (amit nem teljesen értettem, mert elmondása szerint a háziállatokat szereti, de mindegy is..), van egy aranyos 8 hónapos kutyája, kedvenc színe a narancssárga, és ahogy ő mondta: szóló. Barátnője, Csejang szintén Szöulban lakik, Gangnam-ban, amely negyedet már biztos mindenki ismer (Gangnam style), ő is 19 éves, kedvenc filmje a Titanic, kedvenc színe a piros, zongorázik, kedvenc helye Koreában Jeju szigete, és szintén szóló.

Az interjút végül egy közös fotó zárta le.

Hétfőn szokás szerint zenére ébredt az egész kollégium pontosan 6 óra 40 perckor. Ilyenkor mindenki megrohamozza a fürdőt, és a mosdókagylót. A nap lényegében ugyanezzel a jelenettel végződik. Első alkalommal azt hittem halálhörgést hallok a mosdóból, de pár nap után rájöttem, hogy ez csak a helyes koreai fogmosás hangja. A reggeli 7:10-kor kezdődik és 7:50-ig tart. 8:30-ra kell visszaérni a tanáriba. Az első két óránk az elsősök két osztályával volt. Ezt követte egy óra a harmadikosokkal. Egyelőre még csak bemutatkoztunk, kérdéseket tehettek fel, majd mi kérdezgettük őket. A kommunikáció mindenféle módon történt amit csak el lehet képzelni, azaz kézzel lábbal, ötvözve az ő pöti angoljukat az én pöti koreaimmal, és amikor a kommunikációnk körülbelül megközelítette az ősemberét, elkezdtük megérteni egymást. Az osztályban volt aki a padon feküdt, de ez Koreában teljesen normálisnak számít óra alatt. Ennek ellenére ellenállásba nem ütköztünk, az óránkról tiltakozásképpen senki sem vonult ki, ha az alvókat megszólítottuk, egyik sem vágott hozzánk semmit sem, hanem aktív üzemmódba helyezte magát arra az időre, amíg vele  foglalatoskodtunk. Francia partneremmel igyekeztünk az egész osztályt aktívvá tenni, így külön külön foglalkoztunk a padsorokkal, hogy mindenki szóhoz jusson,és senki se kerüljön ki a látóterünkből. Éppen ezért a továbbiakban is kis csoportokban tervezzük az órák leadását. Egy osztályban átlagosan 20-an vannak, tehát összesen legalább 80 nevet illene megjegyeznünk. Egyelőre úgy érzem, ennek esélye meglehetősen csekély. Én ugyan ravaszul kigondoltam, hogy készítek egy rajzot a padsorokról, és habár mindenki szorgalmasan oda is írta a nevét, de a későbbiekben kiderült, hogy itt mindenki minden órán máshol ül. Azért van remény, mert már vagy négy-öt nevet tudok, igaz, azok többsége nem jár az osztályomba..

A mai óra témája a hazánk bemutatása volt. Mr.Cso-nak (az ő neve kivételesen nem Lee (vagyis Í), ahogy a tanárok többségéé) van a legrendesebb osztálya. Ők tudnak a legjobban angolul, és ők figyelnek a legjobban oda. Ms. Í viszont túlságosan kedves, így az osztályai (mind a három) meglehetősen virgoncak. Az ő órájuk azzal kezdődik, hogy begyűjtik a telefonokat s elrakják egy nagy táskába. Az angol nyelvtudás meglehetősen különböző. Van, aki jól ért angolul, és van, aki csak akkor ért meg bármit is, ha ugrálsz, mutogatsz és a testbeszéd mindenféle formáját használod. Francia partnerem egy rendkívül frappáns prezentációt készített országáról. Mr. Cso osztálya feszült figyelemmel is hallgatta. A legérdekesebb részt, ahol még az alvók is feltámadtak a márkák és különféle ételek felsorolása képezte. A lányok felkiáltottak, hogy "Ó Chanel!",a fiúk pedig, hogy " Wow, Citroën!". Nekem a francia előadás nagyon tetszett, de az enyémet megpróbáltam nagyon leegyszerűsíteni, hogy ungabunga nyelven is át tudjam adni az információt. Így azt találtam ki, hogy összehasonlítom Magyarországot Koreával, mind a területet, a népességet, mind a nyelvet, királyokat illetően, sok színes képpel. Ezt a frappánsan kigondolt tervet ma háromszor adhattam elő, ami meglehetősen kimerítő volt, főleg akkor, ha a figyelmet is fenn akartad tartani. Az, aki állandóan belebeszélt, vagy unatkozott rájöhetett az ördöglakat nyitjára, ami elég népszerű játéknak bizonyult a fiúk körében, és nagyon ügyesek is voltak. Remélem azért az információk többsége is rájuk ragadt..

Az elsősök egyik osztálya

A tanáriban továbbra is folyamatosan tömnek minket. Tegnap az iskola pékségéből hozott  nekünk péksütit a mezőgazdaság (földművelés?) tanára, ma pedig az öko (környezet??)-tanár nyomott egy-egy fagyit a kezünkbe. Tegnap szintén az öko tanár volt az, aki megjelent egy rahedli térképpel, hogy azt nekünk ajándékozza. A történelem tanár, aki eddig nekem kissé szigorúnak, és távolságtartónak tűnt és nem nagyon beszél angolul szintén hozott finomságokat. Tegnap ráadásul odajött az asztalunkhoz, hogy szeretne órát venni tőlünk minden hétfőn, ha lehet. Mondtam neki, hogy jó, mi is szeretnénk koreaiul tanulni.

Tegnap a  kollégium tanára értesített minket, hogy este 11-kor szülinapi parti lesz a kollégiumban. 11 előtt kinéztünk a szobából, de még semmi nyoma nem volt előkészületnek. Gondoltuk, biztos meggondolták magukat, egyébként is, ki kezd buliba a hét közepén este 11-kor egy iskolában. De aztán 11-kor mégiscsak elkezdődött az ünneplés. A közös térbe egy terítőt terítettek a földre, amelyen különféle ételeket helyeztek el. Ezen az estén minden olyan diákot megünnepeltek, akinek abban a hónapban volt a szülinapja. Elénekelték a szülinapi dalt, különféle kívánságokat írtak fel személyenként egy-egy lapra, majd a társaság egy része elment aludni, egy másik része pedig ott maradt és beszélgetésbe elegyedtünk. A társaságban sok olyan diák is volt, akinek nincsenek angol órái. Ezek közé tartozik egy olyan diák is, akit különösen megkedveltem. Legtöbbször az angolt  és a koreait vegyítve használjuk. Így derült ki, hogy nagyon szépen fest, így megkértem, hogy rajzoljon és írjon valamit az emlékkönyvbe. Nagyon meghatódott, és állítólag a nagy alkotás hétvégére már készen is lesz. A kollégium nevelőnője a nagy ünneplés során a kígyós sztori után egy újabb frappáns történetet mesélt el. Az est témája az volt, hogyan gyulladt ki a felettünk lévő tető. Kérdeztem, hogy az incidens ugyan nyáron történt-e, a melegtől. Erre megnyugtatott, hogy nem, ők télen is képesek tüzet produkálni, és nevetve elmesélte, hogyan hagyta valaki égve a gyertyát, és gyújtotta fel az épületet. Hát nem egy szívbajos tanár, annyi szent..

A kertben különféle állatok szoktak mászkálni. Ez sok mindent lefed. Többek között lányok egy csoportja szívesen öltözik be tetőtől talpig mókusnak, dinoszaurusznak vagy medvének. Eleinte azt gondoltam, ez csak valami pizsama, de kiderült hogy nem nem, ezt bizony hétköznapi viseletként, akár órán is hordják. Ezen kívül valódi mókusok is vannak, ahogyan kígyók is (azt még nem láttam) és egy aranyos fehér koreai kutya. Elég félős, így ha meglát, mindig elfut, de egyben kíváncsi is, így mindig utánunk jön leselkedni.

A menzát még nem fotóztam le, de ami késik, nem múlik. Az iskola területén található minden egyes épületre jellemző, hogy belépéskor a cipőt le kell venni, majd papucsra cserélni. Így van ez a menzával is. A konyha ablaka előtt egy asztal van kikészítve,amin különféle ételek sorakoznak, ebből kell szedni a tálcára,majd az asztalhoz menni. Hogy a székek ne legyenek szanaszéjjel,az asztal lábához vannak rögzítve egy tengely segítségével, amin át el lehet forgatni őket úgy, hogy be lehessen ülni. Étkezés után mindenki maga viszi a tálcáját a mosdóba, a maradékot egy tálba öntjük, majd elmosogatjuk az evőeszközöket. Az edények tisztaságát folyamatosan ellenőrzi valaki a szárítónál, s ha valami nem kedvérevaló, visszaküldi az embert mosogatni. Francia partnerem mosogatása kimerül néhány hevenyészett mozdulatban, mégsem akadt fenn a rostán. Engem bezzeg már háromszor visszaküldtek, holmi mikroszkopikus buborék miatt. Már kezdtem azt hinni, valamiféle összeesküvés áldozata lettem, de hamarosan kiderült, hogy a tanárokat ugyanúgy visszaküldik, ahogy engem. :D

A testnevelés tanár nagyon aktívan tevékenykedik azon, hogy egy pillanatig se unatkozhassunk. Elújságolta, hogy tud németül, járt Németországban, Ausztriában és Olaszországban. Hozzátette, hogy még egy német éneket is ismer. Nem kellett kétszer mondani, mindjárt dalra is fakadt, amin igencsak meglepődtem. A hangja elképesztően jó. Talán minden koreai énekespacsirtának született, mert eddig egy hamis koreai hanggal sem találkoztam. 

Az estét szívesen zárnánk fürdéssel, ha nem lenne tele a zuhanyzó. Azt gondoltuk, reggel majd több szerencsével járunk, de bizony nagyot tévedtünk. Így kitaláltuk, akkor majd délután gyorsan besurranunk. Végre csendes is volt a zuhanyzó, sehol egy lélek, így hát nekiláttunk mosakodni. Hát erre valaki benyitott, majd gyorsan vissza is csukta az ajtót. Hamarosan tömeges sutyorgás zaja szűrődött be az ajtón keresztül. Amilyen a szerencsénk, kiderült, hogy abban az időben pont nem lehet fürdeni, mert takarítási időszak, mindenki arra vár, hogy végre kijöjjünk, és neki láthassanak a felmosásnak. Miközben kiosontunk, rögtön ott is termet egy leányzó és felvéste a hiányosan kinyomtatott házirendünkre, hogy bizony hétfő,szerda, csütörtök X és Y óra  között tilos a fürdés, mert takarítás van. Ez ugyan nem sokat jelent, mert ma ugyan csak kedd van, mégis ismét vad takarításba kezdtek délután. Hiába, a lányos tisztaságmánia nem ismer határokat...