A puszáni kiruccanást két igen mozgalmas hét követte. 

Az utolsó angol órákon a harmadikosoknak free talk, vagyis kötetlen beszélgetős órát tartottunk, az elsősök pedig búcsúlevelet írtak nekünk. Voltak köztük nagyon meghatóak és azt is megtudtuk, hogy egyes diákok habár az órán egyértelműen nem figyelnek, ennek ellenére meglepően jó angoltudással rendelkeznek. A levelekből az is kiderült, hogy népszerű híresség egyes lányok körében Palvin Barbara, egy magyar modell, akiről diákjaim világosítottak fel.

Néhány diák számára a fenti kép alapján nem volt elég három hónap, hogy megtanulja, melyikünk melyik

Mr. Csoval az utolsó óra meglehetősen érdekesre sikeredett. Azt kell, hogy mondjam, a humora igencsak egyedülálló és érdekes. Az órát eleve késve kezdtük, majd két diák kikéredzkedett a mosdóba, aminek során egy kisebb litániát voltak kénytelenek végighallgatni, miszerint már nem az oviban vagyunk, és a szünet az éppen arra való, amire most a mi utolsó óránkat használják. Elmondtuk a feladatot, majd szokásunkhoz híven a gyengébbek mellé telepedtünk, hogy segítsünk nekik. Nem tudom közben mi történt, csak arra lettem figyelmes, hogy Mr. Cso veszekedni kezd az egyik diákkal, és követeli, hogy azonnal adja oda a telefonját. A diák nem hallgatott rá, hanem vidáman tovább fotózkodott társával. Egy másik fiú meg nem volt hajlandó felkelni a padról, ezért végül a tanár jelenetet rendezett, kihívta a két diákot, majd kiabálni kezdett velük. A többi diák persze nagyon kíváncsi volt, mi folyik kint, de igyekeztünk rávenni őket, hogy csak fókuszáljanak az órára és a feladatra. Valójában az egész helyzet abszurd volt, ugyanis ez a legrendesebb osztályunk, sosem volt senkivel gond. Főleg, hogy a telefont még nekem is átadták, ha kértem, nem hogy a tanárnak. Továbbá nagy tiszteletlenség nem engedelmeskedni a tanárnak, s nem is érdemes ujjat húzni vele, főleg nem ilyen piti ügy miatt. Ami pedig a tanárt illeti, ő sem viselkedett sosem így. Ráadásul, ha az osztály előtt fordul ki így önmagából és mindenki szeme láttára dúl fúl, azzal a saját tekintélyét is csorbítja. Szóval éreztem, hogy valami nem stimmel, mert ezek mindig olyan normálisan viselkednek, aznap meg mintha mindenki pokrócot reggelizett volna.. Aztán Mr. Cso közölte, hogy azt hiszi, nem folytathatjuk tovább így az órát. Mi csak rábiccentettünk.. (Volt már ennél különb óránk is az elsősökkel, főleg hogy filmnézésbe torkolt velük a karrierünk.. gondoltuk mi.. nem olyan nagy ügy tehát, ha most már a másodikosokkal sem lesz angolozás.. a végén meg majd bezárhatják a boltot.. Amint eme gondolatok átsuhantak fejemen már érkezett is a két WC-re kéreckedős tortával, sütivel, itallal, s Mr. Cso széles mosollyal az arcán közölte, hogy csak át akartak verni minket, mert valójában dehogy akarnak ők angolozni az utolsó órán, inkább mulassunk. Elénekeltek egy karácsonyi dalt, amire társammal majdhogy a könnyük csordult majd evés-ivás közepette beszélgettünk, kiértékeltük az osztályt és megköszöntünk mindent.

A hét során írtunk egy elköszönő levelet a diákok illetve a tanárok számára is. Kértük, hogy Mr. Cso fordítsa majd le a búcsúvacsorán, mivel nem minden tanár beszél angolul, de ő inkább úgy döntött, hogy csak kinyomtatja és szétosztja mindenkinek. Az iskolában töltött utolsó hetünk szerdáján tehát egy búcsúvacsorán vettünk részt, ahol az iskola a helyi fazekas tanárral ajándék teakészlettel látott el minket.  Mr. Cso a vacsora során felkért minket, hogy szóljunk pár szót a tanárokhoz (egy újabb spontán meglepi- és ami pláne, külön-külön kellett beszéded tartani, nem mintha nem ugyanaz lenne a lényeg..-elég fura volt..)-az ő részükről viszont nem volt semmilyen beszéd, amit kicsit hiányoltunk...

Az iskola mindvégig hozta a formáját...Azon a héten egy utolsó hét eleji megbeszélés során kiderült,  lehetséges, hogy egy rövid előadást kell tartanunk az iskola előtt. De azt sem tudták megmondani mikor, hol, miről pontosan.. így kicsit megint kellemetlen helyzetbe kerültünk. Az egyik angol tanár azt mondta, képekkel készüljünk s mutassuk be az elmúlt hónapokat, vagy az országunkat,vagy esetleg készüljünk hazai étellel. Erre nem számítottunk, így nem túlzottan örültünk, főleg, hogy ismét az utolsó pillanatban szóltak, és semmi konkrétumot nem tudtak mondani. Ezen kívül az önkéntes szervezet felé is meg kellett küldeni az utolsó teaching reportokat, és végső értékelést, ami szintén időigényes volt. Végül péntek helyett csütörtökre tették az előadást, és az is kiderült, hogy csak 10 percünk lesz, amit majd 10 perc kérdezés követ a nézők részéről. Ezt követően csütörtökön az időpontot tovább módosították, s este 7-re tették. Végül a feladatot társammal megosztva, én a teaching reportokat és értékelést írtam meg, míg ő az esti előadás anyagát állította össze. 7-kor a két angol tanáron kívül senki sem volt a terembe, majd Mr. Cso nagy telefonálásba kezdett, hogy mindenkit összetrombitáljon. Nagy nehezen, jelentős késéssel, de elkezdtük az előadást. Társam próbált beszélni a képekről, de a közönség zajos volt, így egy idő után beleunt és csak végigpörgette a fotókat. Végül kérdés sem volt a közönség részéről, így gondoltuk az előadás lezárásának méltó módja, ha mi is átadjuk a saját ajándékainkat. Ezt viszont keresztbe húzta Mr. Cso fotózkodós terve. Így az ajándékosztás csak kutyafuttában történt. A magam részéről egy ballagási tarisznyával készültem, magyaros motívummal benne a szokásos dolgokon kívül magyar képeslappal, és egy emlékkönyvvel, amibe a kedvenc idézeteimet írtam angolul és koreaiul. Társam meglehetősen csalódott volt, hogy négy órát szánt az előadásra, de nem igazán sikerült sehogy sem. Mondtam neki, hogy ne legyen ennyire szívügye ez az előadás, mert nem ér annyit. Ugyanis a tanárok rendszeresen elfelejtenek minket tájékoztatni (éppen aznap pl. elfelejtettek szólni, hogy csatlakozzunk a nézők seregéhez az utolsó tollasmeccsen-így a tanáriban mi voltunk csak egyedül), sosem tudnak semmit sem rendesen, pontos adatokkal közölni, ráadásul mind a mi részünkről, mind a közönség részéről csak púp volt a hátunkra az egész előadás, egyébként pedig már kismilliószor elbúcsúztunk levélben, személyesen, pohárköszöntőn ránk parancsolva, ajándékot adva.. Aznap a számunkra nagyon kedves egy-néhány tanárt félrehívva szintén ajándékot adtunk, amit péntek reggel azon nyomban viszonoztak is. Közben francia társam is meglepett egy Eiffel-torony kulcstartóval és egy francia kozmetikummal. 

Péntek délelőtt a fiú kollégium tanárával, aki már korábban felajánlotta hogy körbevezet minket szülővárosában, elmentünk Dzsandzsuba, a pibimbáp városába. 

Dzsandzsu (Jeonju-전주)

A közterekre előszeretettel ültetnek karfiolra emlékeztető dísznövényeket

Dzsandzsu az iskolától kb. 1 óra autóútra van. A város a pibimbápnál és a hagyományos hánok házaknál egykor sokkalta nagyobb jelentőséggel bírt. A Pekcse  késői időszakában ugyanis a királyság székhelyeként szolgált, valamint a Csoszon dinasztia első uralkodója innen származott.

Első utunk egy étterembe vezetett, ahol megebédeltünk, majd végigsétáltunk Dzsandzsu tradicionális negyedében, bekukkantottunk a szodzsu (소주) és mákgalli (막걸리)(alkohol) készítésének rejtelmeibe és ellátogattunk a Csoszon korabeli palotába. Ott rögtön mellénk is szegődött egy önkéntes idegenvezető, aki körbevezetett minket az épületkomplexumban, és az egyetlen királyi portré múzeumban. Rengeteget mesélt a szimbólumokról, így megtudtuk, hogy teknőst azért faragtak a palota homlokzatára, mert hosszú életet biztosít és véd a tűz ellen (egy kis intermezzo-itt rögtön oda is súgtam a nevelőtanárnak, hogy bizony elkelne egy pár teknős az iskolában is-ugyanis folyamatosan kigyullad valami. Legutóbb a menza melletti szomszédos birtokon lévő konténer gyulladt ki. Csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy tanár berohan a tanáriba azzal, hogy Tűz van! Erre mindenki rohant ki tüzet oltani. Mi csak egy hatalmas füstcsóvát láttunk a tanáriból, majd hamarosan megjelent egy regiment tűzoltóautó és jó pár rendőrautó. Mindenkit kifaggattak, hogy hogy történt, mint történt a dolog. A tanárok persze igyekezték kihangsúlyozni, hogy a robbanás és tűz tanítási óra alatt történt, így arról minden valószínűség szerint nem az ő diákjai tehetnek. Végül a tüzet hamar eloltották és jelentősebb kár sem keletkezett)  , mesélt a sárkányok karmainak jelentőségéről (5 karom=uralkodó, 4 karom=trónörökös), a ruha színéről (pl. kék színű uralkodói köntös az alapító uralkodót jelenti-pl. Tedzso), a papírok mosással való újrahasznosításáról, a 100 napon át virágzó fáról, amelynek virágából csak a királynak vittek, és a történetírókról, akik annak érdekében, hogy minél hűbbek legyenek az igazsághoz és hogy ne befolyásolhassák irományukkal a történelem eseményeit, a királlyal sosem osztották meg a birtokukba kerülő információt, és krónikáikat is csak az adott uralkodó halála után publikálták.

A palota után a nevelőtanár kedvenc kávézójába, majd pedig a Dzsandzsu-i Nemzeti Múzeumba mentünk, ahol rövid bepillantást kaphattunk a város történetébe a bronz kortól kezdve a Pekcse Királyság koráig. A kimerítő, de izgalmas nap után a kocsiban koreai dalokat énekelve hazafelé vettük az irányt. 

Az iskolában töltött utolsó napunkon, szombaton részt vettünk az utolsó koreai tradicionális órán, ahol a tanár kis ajándékkal kedveskedett, majd megnéztünk egy filmet a leghíresebb koreai festőpárosról. Késő délután a lány kollégium nevelőtanár házába voltunk hivatalosak vacsorára.

Koreai Betlehem koreai Máriával, Józseffel és pásztorokkal

A tanár férjével az iskolától nem messze, egy domboldalban fekvő takaros kis családi házban lakik. Nem rég építtették, így nagyon büszkék rá. A nappaliban kis kandalló van. Mivel még nem építettek garázst, ezért a hozzávaló fát a nappaliban helyezték el karácsonyi dekorációnak álcázva. A konyha modern, viszont mind a nappaliban mint a hálóban az élet a földön zajlik. TV nincs. Helyette hatalmas ablakon keresztül lehet nézni a nappaliból a naplementét, illetve a nappali fő helyén elhelyezett állványon TV helyett vallásos képeket, keresztet, családi képeket helyeztek el. A nevelőtanár rengeteg étellel készült. Nem is sikerült mindenből enni. Férje nagyon mókás és olvasott ember. Természetesen rengeteget tudott a francia kultúráról, művészetről és filozófusokról, ő maga is irodalomtanár volt Korea egyik legnevesebb egyetemén. És ami még ennél is meglepőbb volt, rengeteget tudott Magyarországról, Bartók Béláról, Kodály Zoltánról és olyan magyar filozófusokról, akiknek a nevét akkor hallottam először. A kellemes este után hazatértünk, hogy még egy utolsó éjszakát eltöltsünk kollégiumi szobánk meleg padlóján. Másnap reggel kigurultunk bőröndjeinkkel a buszmegállóba Mr. Csoval együtt, aki hogy jó humorához hű legyen, két hosszú koreai levéllel és a felesége által készített agyag szerencsemalaccal búcsúzott tőlünk, majd az elmúlt  bő két hónapot megköszönve, Ánszangra, utazásaink állandó kiindulási pontjára és Mudzsura egy utolsó pillantást vetve Szöul felé vettük az irányt.