Végre készítettem néhány fotót a menzáról is. 

Pénteken kipróbálhattuk az agyagozást is. Számomra jóval egyszerűbbnek tűnt, mint az ecsetkezelés koreai tradicionális festészet órán. A tanár kicsit megilletődött, mikor megjelentünk, ugyanis egyáltalán nem beszél angolul. De végül azért csak megértettük egymást, és elmesélte koreaiul, hogy nagyon érdekli Magyarország már középiskolás kora óta, de eddig még nem volt lehetősége elutazni. Az osztályban volt egy fiú is, aki a másnapi angol felvételijére gyakorolt. Elég vicces volt hallgatni, mert félig koreaiul, félig angolul beszélt. Úgy mint 한국 (koreai) cars are very good, but I like 독일 (német) cars, so I want to go to Germany. Kíváncsi vagyok ezek után, hogy sikerült a vizsgája. :D

Az óra után megebédeltünk, majd mivel nem volt egyéb kötelezettségünk,úgy döntöttünk, hogy kicsit sétálunk legalább a legközelebbi nagyobb faluig. Elhívtam az egyik diákot is, aki nagyon szereti velünk tölteni az idejét, viszont mint később ez kiderült, gyalogolni nem nagyon szeret, s így minden bokorban megálltunk francia társam bosszúságára. Végül a taekwando tanár, aki éppen egy rakás gyereket szállított be a városba (vagy inkább nagyobb faluba??) útközben felvett minket. A gyerekek angolul nem tudtak, így koreaiul kezdtem el kérdezgetni őket, és nagy örömömre nem csak ők értették meg, amit én kérdezek, de nekem is sikerült megértenem a válaszaikat.

A környéken való bóklászás során Dzsangüm elvitt minket az iskolához közel eső faluban lévő könyvtárba is. Ugyanis nagyon szeret olvasni, és kedvenc tárgya a történelem. A könyvtár nagyon jól felszerelt, és persze az iskola közelsége miatt leginkább a diákok igényeit elégíti ki, de kisgyerekek számára is van olvasórészleg.

A falvak környékén sok helyütt látni családi temetkezéseket a domboldalban.

A kollégiumhoz vezető út, ahol állítólag kígyók szoktak napozni..

Esernyőtartó

Az életünk mostantól még keményebb lesz.. Szó szerint.. Ugyanis lecserélték az ágyneműket és egy olyan vékony szivacsot kaptunk magunk alá, amit én nem is szivacsnak csak valamiféle vastag lepedőfélének neveznék. Kicsit nehezen váltunk meg a jól megszokott ágyneműnktől, de úgy tűnik, az csak valamiféle átmeneti megoldás volt, hogy megszokjuk a padlón alvást, és az is tény, hogy habár a szivacs csak valamiféle dekoráció, a takarónk már inkább dunnához hasonlítható. Vagyis az ágyneműcsere leginkább az időjárással függ össze.

Másnap, szombaton ismét rajzóránk volt. Most már kicsit könnyebben ment az ecsetkezelés, és ismét orchideát és árpát festhettünk, de most már legyezőre. Ráadásul végre az árpa és orchidea témakörről áteveztünk a fákra.

 A délutánunk szabad volt, így úgy döntöttünk, hogy elruccanunk a legközelebbi nemzeti parkba és megnézünk egy-két vízesést. Végül a kettő közül egy vízeséshez sikerült eljutnunk. Több falun vezetett át az utunk. Még annál is illedelmesebben igyekeztem viselkedni, mint ahogy hazai tájon szoktam, így a falusiak nagy örömére mindenkinek köszöntünk, akivel csak szembe találkoztunk. Eddig egyáltalán nem az volt a benyomásom hogy rosszindulatúan bámulnának meg minket,mondván, hogy " Hát ez meg mit keres itt?" Inkább nagyon kíváncsiak a falusiak, ha meg még rájuk is köszönsz, akkor úgy érzik, hogy közelebb kerültek hozzád, és rögtön mosolyra derülnek, és elkezdenek beszélni és kérdéseket feltenni.

A közeli falukban nagy betakarítások vannak a napokban. Talán a rizst aratják, a magokat pedig az út mentén kiterítik száradni, majd nagy zsákokba pakolják.

Az út során sok emberrel találkoztunk. Kedvencem a sok idős nénike, akik azt hiszik, ha tudsz köszönni, akkor a nyelvet is biztosan tökéletesen beszéled, és habár csak annyit kérdezel, a vízeséshez jobbra vagy balra kell-e kanyarodni, ők rögtön egy hosszú hosszú történetet kezdenek el mesélni arról, hogy mi volt a régi  szép időkben...amiből persze egy szót sem értesz..

Úton a második vízesés felé majdnem felestem egy kilapított kígyóban, de az utat egyéb állattetemek is tarkították. Halott kígyó nem kígyó, de nem sokat kellett várni, hogy élővel is találkozzunk. Első nap utunk a nemzeti park bejáratánál ért véget, mert ha még vacsorát is akartunk kapni, feltétlen vissza kellett indulnunk. Így történt, hogy visszafelé éppen egy kis minikígyó keresztezte az utunkat. Mivel úgy gondoltam, hogy a bakancsommal könnyedén megpecsételhetem a sorsát, ezért úgy döntöttem nincs mitől félni, így hallgatólagosan kölcsönösen megállapodtunk, hogy ő nem harap belém, én meg nem lépek rá, és mindenki megy a maga útján tovább. Visszafelé nagyon kellett sietni, mert félő volt, hogy nem érünk oda egyáltalán vacsorára. Ekkor történt, hogy egy falu mellett haladtunk el, megállt egy kocsi, s a sofőr megkérdezte merre megyünk. Mondtam, hogy XY helyre. Mondta, akkor szálljunk be, mert elvisz. Dehát mondom, épp ellenkező irányba megy. Nem, nem, elvisz minket oda. Hát elég jól szituáltnak tűnt, még a koreaiját is megértettem, így úgy döntöttünk megengedjük neki, hogy elvigyen minket. Érdeklődött honnan jöttünk, mit csinálunk, elmesélte hogy ő állatorvos, nagyon szereti a foglalkozását, Szöul mellett lakik, és ez az ő szülőfaluja. Majd a nagy beszélgetés után kitett minket a kitűzött állomásunknál.

Másnap már reggeli után felkerekedtünk, és útnak indultunk, hogy kicsit tovább jussunk. Ismét csak  két órán át gyalogoltunk, mire elértük a nemzeti park kapuját, hogy onnan megkezdjük túránkat a második számú vízesés és egy kitűzött hegycsúcs felé. Aznap csak azzal a pár kimúlt mókussal és kígyóval találkoztunk, akikkel előző nap is. Az idő sem volt túl jó, de nem is esett. Az információs bódénál kértünk egy térképet (Dzsidogá isszajó?), illetve megkérdeztük, hogy járnak a buszok visszafelé (Baszünün Ánszangmjange andze kájó?) (Bár ez, mint később kiderült, egy igen felesleges kérdés volt, mert ismét csak gyalog tettük meg az utat)

A park területén az átlagoshoz képest elég kevesen voltak. Mindenki nagyon kedves volt, főleg ha még előre is köszöntünk. Egy bácsika úgy is érezte, hogy ő kizárólag valamiféle hosszú beszéd után engedhet csak utunkra. Hát nem mondom, hogy sokat értettem belőle.. Nagyon elfáradtunk, de végül feljutottunk a hegy tetejére, ahol aztán az égvilágon semmit sem láttunk a ködtől, de azért megérte.

Ezek után fáradtan visszaballagtunk a nemzeti park bejáratához, majd megkezdtük két órás utunkat az iskolához, hogy még vacsorára sikerüljön visszaérni.