A fenti két kép a netről származik. Ennek ellenére felraktam, mert jól érzékelteti a hely szellemét.

A Gyeongju-i kiruccanást zsinórban egy egész napos túra követte. Mi a Nambu Bus Terminal-nál vettünk jegyet, mivel onnan indult a legkésőbb busz 23:00-kor Sokcho-ba.  (nambuterminal.co.kr) Állítólag a jegyek itt olcsóbbak, mint a Seoul Express Bus Terminal-nál. Ezen kívül a buszok is kényelmesebbek. Ugyan ezt nem tudom megerősíteni, mivel csak egy cég szolgáltatásait próbáltuk ki, viszont a Turkish Airlines-hoz képest sokkalta kényelmesebben utaztunk. Már szinte mondanom sem kell, hogy a járatunk megkereséséhez rögtön segítségre is találtunk (nem kerestünk), megérdeklődték honnan jöttünk (még csak fel sem tételezték, hogy amerikaiak lennénk), felültünk a buszra, majd 2,5 óra alatt próbáltuk kipihenni a nap fáradalmait. 01:30-ra meg is érkeztünk. Innen helyi busszal lehet továbbmenni a parkhoz, ami először fél 6 körül megy. Vad ötlettől vezérelve, gondoltam megnézhetnénk a tengerpartot. Állítólag csak 500m-re van a buszpályaudvaról. Igen, ha jó irányba indulsz el. :) Van még másik három lehetséges irány. Ha a szöges ellentétesen indulsz el, akkor legfeljebb Korea másik végében, a nyugati parton látod meg először a tengert. Ha a fennmaradó két másik irányt próbálod ki, akkor ha nem is 500 m múlva, de hamarosan szintén a tenger partján találod magadat. Az "állítólag"-ból már mindenki kitalálhatta, hogy nem sikerült eljutnunk a tengerhez. Ez nem a rossz irányválasztásnak, hanem egy minket követő lelkes sofőrnek volt köszönhető, aki felajánlotta (csakis koreaiul), hogy elvisz minket, akárhova is megyünk. Hiába volt negatív a válasz, a kocsija árnyékként követett minket. Egyébként Korea a jó közbiztonság szempontjából a lista élén áll, tehát bárki nyugodtan lófrálhat sötétben is. Mindenesetre eme éjszakai jelenség igen zavarbaejtő és idegesítő volt. Így taxiba pattantunk (sok van belőle a buszpályaudvar előtt) és kb. negyed óra múlva már ott is voltunk a Seoraksan (Szorákszán) Nemzeti Park bejárata előtt. Hivatalosan csak napfelkelte előtt két órával nyitja meg kapuit. Gyakorlatilag viszont egy alvó jegyárus fogadott minket a pult mögött, és a kapun akadálymentesen át lehetett haladni. Gondoltuk, azért veszünk jegyet, és addigis feltérképeztük a helyet mosdó szempontjából is. A parkolóban kocsiból kilógó lábakat, kezeket, fejeket, alvó alakokat lehetett látni. Mindenki a nyitásra várt. Mire rendbe hoztuk magunkat a jegyárus felébredt, és hivatalos nyitás ide vagy oda, kiadta a jegyet. Végre beljebb kerülhettünk. A bejáratnál térképek mutatják a lehetséges túravonalakat, hosszukat és a menetidőt. És természetesen a nehézségi fokozatot, amit mi csak kifelé menet vettünk észre...

Alap-túrafelszerelést árusító ajumma.

A kirándulók többsége úgy fel van szerelkezve, mintha legalább a Himaláját indulna megmászni: mászóbotok, sapka, feltűnő színű ruha, tetőtől talpig beöltözve a legnagyobb nyári melegben is, kezükön vmiféle anyag csuklótól vállig, hátukon zsák, benne campinggáz, étel, ital, hálózsák (azt tudnám, hogy tudnak ennyi mindent belegyömöszölni.)

Kezdtek megoldódni a dolgok. Nem volt gond, hogy nem találtunk vasárnapra szállást, mert így hajnalban már itt lehettünk. Sikerült is eljutnunk, bejutnunk. A következő akadályt az jelentette, hogy sötét van, és nincs elemlámpánk, csak telefonunk, az meg mégsem ugyanaz. Bár a javunkat szolgálta, hogy világosodott és nem sötétedett. Már azt is jeleztem, hogy általában Koreában érintetlen természet nem nagyon létezik a DMZ-n kívül. Ugyanis a koreaiak 1) sokan vannak 2)szeretnek kirándulni 3) ha kirándulnak, azt nem egyedül teszik (van aki egy egész iskolával jön) 4)a kirándulóhelyeket a biztonság érdekében kiépítik (szerintem, ha a Mt. Everest Koreában lenne, a csúcsra ott is lépcső vezetne fel), bizonyos gócpontokon vendéglátó egységet is üzemeltetnek 5)ha esetleg valahova nem vezet lépcső az sem baj, mert a koreaiak többsége mindenféle extrém sportot kedvel, így mi sem természetesebb, ha valaki mászókötelet ragad. (Leginkább a 40, 50-éves korosztály hódol eme szenvedélynek) Éppen ezért gyakori az is, hogy a csúcs körül forgalmi dugó alakul ki. Hát még a lépcsős verziónál. Nem csoda, ha voltak aggályaim a kirándulással kapcsolatosan, így nem is véletlen választottam a korai indulást.

De úgy látszik Isten, a szerencse, vagy Buddha végig mellettünk állt, mert már a bejáratnál megszólított minket egy szintén túrázáshoz készülődő középkorú pár, merre megyünk. Mondtam, az Ulsanbawi-ra. Ó, de jó, ők is, így mehetnénk együtt. Nagyon kedvesek voltak, és annak ellenére, hogy nem nagyon beszéltek angolul, sikerült megértenünk egymást. Mondták, hogy szöuliak, és a napfelkeltét jöttek fényképezni, ugyanis a férjnek ez a hobbija. Rögtön meg is oldódott az elemlámpa kérdés, és az út során különféle profifotók születtek mind a tájról, mind pedig rólunk. Ráadásul újabb kedves koreai ismerősökre tettünk szert. :) Megkérdezték ismerjük-e az Arirangot, ami egy koreai népdal, majd a bácsi elénekelte nekünk. Azt hiszem még sosem vettem részt éjszakai túrán, pedig már rég szerettem volna. És lám, észre sem vettem, és már bele is csöppentem. Az erdőben egyedül voltunk, a holdfény bevilágított mindent. Csak a patakot lehetett hallani, és a szelet érezni az arcunkon. Sajnos mind ezt a hangulatot fényképezőgép nem tudta megörökíteni. Úticélunk az Ulsanbawi volt. 

 Ahogy mindenhez, ehhez is legenda fűződik, ami így szól: "Ulsanbawi Ulsan városából jött, ami Korea DK-i részén található, hogy északon képviselje a várost. Sajnos túl későn érkezett, így nem maradt a számára hely. Csalódott volt, így elindult visszafelé. Egyik este a szikla Seorak területére ment aludni. Annyira megtetszett neki a hely, hogy itt ragadt." 

A hegy tetejére 800 vaslépcső vezet fel (nem, ezt sem számoltam meg). 

A vaslépcső alatt betonlépcső látható. Sajnos arra vonatkozóan nincs adatom, hogy a hegyet mikortól lehetett ezek segítségével megmászni. 

Útközben található a Heundeulbawi, ami egy  5 m-es ingókő. Elméletileg el lehet mozdítani, de gyakorlatilag a megbillentésén kívül tovább senki sem jutott. Itt egy buddhista remetelak is található. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemzeti park egyébként gránithegységen terül el. Mi voltunk az elsők, akik felértünk a 875 m-es hegytetőre, de nem telt bele negyed óra, és már meg is érkezett a következő csapat. Üdvözöltek minket (kicsit csalódottak voltak, hogy megelőztük őket), megkérdezték honnan jövünk, majd étellel kínáltak minket, ami kiránduláskor állítólag szokás Koreában. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszafelé immár világosban is bejárhattuk az utat, láttunk és etettünk mókust, végül pedig elbúcsúztunk túratársainktól, és elindultunk esti szállásunk irányába. 

 

Szerzetes-lak, mögötte az Ulsanbawi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 A buddhista Sinheungsa templom előtt őrködő fából készült hatalmas szobrok (deva királyok-a 4 mennyei király, amely a négy égtájat kémleli). A templom 653-ban épült, 699-ben leégett, 710-ben újjáépült, 1645-ben ismét leégett, de 1648-ban ismét felépítették. (Hihetetlen türelmes egy nép...) Elméletileg ez a legidősebb Zen templom. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A  templomtól nem messze egy 14,5 m-es, 108 tonnás bronz Buddhát találunk (Tongil Daebul). 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemzeti park területén 19 db 17. századi sztúpa található. Ezekbe helyezték a szerzetesek hamvait.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kyejoam Seokgul-remetelak egy barlangban: 652-ben építtette egy buddhista szerzetes, Jajang. 

 A remetelak előtt szent víz. Az idelátogatók ezt a vizet isszák, mert állítólag nagyon egészséges és meghosszabbítja az életet. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Következő állomásunk Biseondae volt. Az utat a faházig hosszú-hosszú patakos, vízeséses, sziklás terület övezi. A Biseondae szikláig könnyű az út. A bejárattól kb. egy óra sétára található. A legenda szerint egy nimfa jött le az égből, akit elbűvölt a hely szépsége. Jól érezte magát, majd visszament az égbe. (Nagy legenda...) A sziklán különféle kínai írások láthatók. Közelebbit még nem sikerült erről megtudni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cheondang vízesés

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az kirándulás nehezebbik fele ekkor következett. A lábamon addigra már kialakultak mindenféle nem oda illő részek, de menni kellett, hiszen 5-re a szállásunkhoz kellett érni, így érzéketlenné váltam mindenféle földi fájdalom számára. Időnként meg-megálltunk, hűsítettük magunkat a patakban, majd felnéztünk, és elborzadva (azért nem bántuk meg) láttuk, hogy még mindig fel, még mindig fel. Mi már régen megadtuk magunkat a hegynek, de a szemben jövő mászóbotos túrázók vidáman kacarászva közlekedtek. Mindenki köszöntött minket, volt aki azt is megkérdezte, honnan jövünk. Hiába, a túrázó koreaiak is nagyon kedvesek...:) Lényeg, hogy egyszer mégiscsak sikerült felérnünk a hegy tetejére, ahol szállásunk is volt. (El nem tudom képzelni, hogy a szállás alkalmazottai hogyan jutnak fel nap, mint nap, illetve az ételkészletet is hogyan töltik fel. Biseondae környékén is van egy vendéglátóegység. Oda pl. egy darabig be lehet menni kocsival, majd óriási meghosszabbított csővázas zsákokkal gyalogosan felviszik a kellékeket.)

A szállással kapcsolatosan írnék néhány közérdekű információt. Ez egy faház, ahol sokadmagaddal megszállhatsz. A fekvőhelyek emeletes ágy-szerűen helyezkednek el. Kinti WC (gravitációs,más néven pottyantós), csapvíz van. Pultok vannak, ott lehet főzni. (Magadnak kell hozzá kelléket hozni.) Büfé minimál étellel itallal, campinggazzal van. Takarót lehet bérelni. Kint padok, elemózsiádért küzdő mókusokkal. Amit mi nem tudtunk, hogy a bejárattól sok órányi (pontosan 4 óra, megállás nélkül) gyaloglásra van a hely, ráadásul a legnehezebb nehézségi fokozattal jelölt úton (itt a nehézséget az jelentette, hogy 3 órán át meredeken hegynek felfelé kellett menni). Bár valószínűleg ez nem befolyásolt volna semmit sem. A szállás előnye: olcsó 8000 won (1460 Ft), és 15 nappal előtte már lehet foglalni. Foglalással kapcsolatosan a tapasztalatom a főszezonra vonatkozóan: a helyek hihetetlen hamar betelnek. Ennek a faháznak 36 férőhelye van. Délelőtt 10-kor teszik fel a 15 napra rákövetkező szabad helyeket. Ekkor Magyarországon hajnali 3 van. Amint feltették a friss helyeket biztos lehetsz benne, hogy ha azonnal rá nem kattintasz az általad kiválasztani kívánt helyek számára (max. 4), akkor el is mehetsz aludni, és próbálkozhatsz következő éjjel. Nekem 3 éjszakám ment rá. Ráadásul van, hogy a rendszer túlterhelt. Általában az augusztus (főleg 2-3.hete) az, ami túlzsúfolt, ugyanis a gyerekeknek ekkor ér véget az iskola, így a családok többsége is ekkorra vesz ki szabadságot. Még egy fontos tudnivaló: a faházba 5-ig be kell jelentkezned, vagy értesíteni őket, hogy késel, különben törlik a foglalást. Állítólag a buddhista templomokban is meg lehet szállni, temple stay keretén kívül is. Azt sajnos nem tudom, hogyan működik. 

4-kor elfoglaltuk fekhelyünket, és másnap reggelig aludtunk. 7-kor indultunk visszafelé, és akárki akármit is mondjon, nekem a lefelé mindig könnyebben megy, mint a felfelé. A visszautat így sokkal hamarabb meg is tettük, és fél 1-kor már úton is voltunk Szöul felé, ahol Ann, a kedves házi néni várt ránk. :)