Három év után ismét csak Koreából jelentkezem.

Habár volna mit mesélni az elmúlt időszak magyar vonatkozású koreai kalandjairól is, mégis úgy döntöttem, hogy mivel ez az időszak nem mindig volt csupa móka és kacagás, a meglehetősen szűk körre való tekintettel mellőzöm a szubjektív élménybeszámolót e téren. Így hát kanyarodjunk vissza a távoli Koreába, amiről bátran lehet írni anélkül is, hogy bárki is megbántva érezné magát.

A blog első bejegyzései egy turista szemével láttatták az országot, míg a következő irományok egy olyan önkéntes beszámolói voltak, aki többnyire már bepillantást nyerhetett a koreai hétköznapokba, az itteniek életébe, és annak némileg része lehetett. Ez alkalommal a Working Holiday kínálta lehetőségeket mutatom be, amely még csak most kezd egyre ismertebbé válni a Koreába vágyó fiatalok körében, de mivel már néhányan végigjárták ezt az utat, bátran lehet tanácsért hozzájuk fordulni.

A vízum részleteiről a magyarországi Koreai Nagykövetséget érdemes felkeresni (akár e-mailben is), mert a feltételek évről évre változnak, bár nem teljesíthetetlenek, azért ajánlott némi megtakarítással rendelkezni. A szervezést célszerű már Magyarországon elkezdeni, és egy kis kreativitással és kutatómunkával fedezhetjük kiadásainkat és még munkát is találhatunk kint. (A témával kapcsolatos legnépszerűbb oldal: http://seoul.craigslist.co.kr/ vagy érdemes csatlakozni a non-teaching job seekers korea facebookos csoportjához)

Forrás: http://www.arabiansupplychain.com/pictures/gallery/Companies/Emirates_Airline_Crew2.jpg-emirates

Ezúttal az Emiratessel repültem Dubaion át Koreába, melynek szolgáltatása messze felülmúlta a már kipróbált Turkish Airlines és Air France-ét. Az utaskísérők nem csak hogy roppant elegánsak piros, fátyolos kalapjaikban, élénk sminkjükben, de nagyon kedvesek és segítőkészek, az étel a szokásos repülős koszthoz képest pedig pazar volt. Az Emirates ráadásul átszálló utasainak a tranzit zónában ingyen étellel szolgál, amelyet kupon formájában lehet beváltani.

Dubai a magasból/Csillagos eget utánzó mennyezet az utastérben

A táj a magasból mindig elkápráztat. Mintha egy kis makett terülne el a gép alatt a világról. Különösen az éjszakait szeretem, ahol bár minden olyan miniatűrnek hat, de mégis minden egyes apró fényforráshoz legalább egy emberi élet tartozik. Most már elmondhatom, hogy Dubaiban is jártam, a magasból láttam a kivilágított várost, a felhőkarcolókat, a tengert és a vízen ringó hajókat. A legérdekesebb az volt, amikor a 18 fokos gépből nagykabátban kilépve megcsapott az éjszakai forró sivatagi levegő. Azt hiszem, sokak számára igencsak szürreális látványt nyújthattam, de csak azért sem vettem le a kabátom.

Incsonban landolva a szokásos procedúra következett: írásban nyilatkozni az elvámolnivalóról, a szállásról, beutazásunk céljáról, észlelt betegségekről. Belépéskor még a lázunkat is megmérték. Ezt követően jött az útlevélellenőrzés, ujjlenyomatvétel, ami hamar megy, ha nincs hosszú sor, majd a csomagfelvétel. Kilépve az ellenőrző pontról következtek a már szokásos teendők, mint pénzváltás, az utazókártya feltöltése stb.. És igen, tényleg igazuk van koreai barátaimnak: a mozgólépcső Pesten tényleg feltűnően gyors, mivelhogy Szöulban gyökkettővel közlekedik, az ember nem győzi kivárni, hogy le vagy felérjen.

Szállásom ezúttal a Kimchee Guesthouse-ok egyikében van. Ennek a hosztelhálózatnak az a nagy előnye azon túl, hogy olcsó és a város frekventált pontjain helyezkedik el, hogy ha az ember legalább egy hónapra érkezik, akkor heti 5-6 szor (hoszteltől függően) pár óra munkáért ingyen szállást kap. Az én esetemben ez heti 5x 1-2 óra délelőtti munkát jelent, ami többnyire takarításból vagy ágyneműcseréből áll, ráadásul a szabadnapjaimat is többnyire magam határozhatom meg, és ramen-nel és rizzsel is szolgálnak. A tevékenységet nem egyedül, hanem más önkéntesekkel együtt végzem, akik a világ minden tájáról (jelenleg Németország, Franciaország, USA, Chile, Korea képviselteti magát) érkeznek (főként Working Holiday Visa-val). Hosztelünk Hongdae környékén helyezkedik el, annak dimbes-dombos, szűkutcás övezetében. Épületünk ötemeletes, tetején tetőterasszal. A szobák általánosságba véve is csak a legszükségesebb méretekkel rendelkeznek. Vannak egyágyas, kétágyas és dorm style szobák is. Utóbbiak 6-8 ágyasak, vegyesek, vagy női szekcióval rendelkezők. Minden emelet két zuhanyzóval és két mosdóval rendelkezik, előre meghatározva, hogy mely emeleten vannak a női és mely emeleteken a férfi részlegek. Az eddigi ittlétem alatt egyszer sem volt olyan, hogy sorba kellett volna állnom. Az alagsorban helyezkedik el a közösségi tér, konyha és mosoda. Érdekességképpen megemlítendő, hogy a légkondimánia itt sem marad el. Este 11 körül varázsütésre bekapcsolódik és délelőtt 9 óráig fújja az emberre a hideg levegőt. Szerencsére én ezt elég jól hasznosítom, mert alatta ruhát szárítok, amit reggelre már el is pakolhatok. Csak közel két hét itt tartózkodás után egy koreai lakótársamnak köszönhetően jöttem rá, hogy a kis nyílás közepén van egy csavar, amin keresztül el lehet torlaszolni a levegő útját. Hiába, az ember mindig tanul valami újat..

Szűk folyosók és miniszobák hálózata

Már a kezdetektől fogva szerencsésnek mondhatom magam, mert nem sok mindent terveztem el előre, mégis minden jól alakult és alakul. A második naptól fogva már fel is vettek az önkéntesek közé, akik nagyon befogadóak és segítőkészek voltak, így a beilleszkedés is elég könnyen ment. Jelenleg egy 6 ágyas szobában lakunk, ahova a stáb többi tagja is nemrég költözött. A francia fiú, aki a legnagyobb segítőm volt az elmúlt időben, elárulta, hogy azért a szobacsere, mert nem sokkal érkezésem előtt az egyik önkéntes, aki nem mellesleg egy kanadai koreai volt, egyik éjszaka öngyilkosságot követett el a közös hálóban. Lakótársai reggel arra ébredtek, hogy felkötötte magát, ami Koreában elég gyakori formája az öngyilkosságnak.

Itttartózkodásom másnapján már mehettem is állásinterjúra egy európai családhoz, akik a kétéves ikreik mellé kerestek gyerekvigyázót. A család egy Szöul melletti városban lakik, annak is abban a negyedében, ahol a gazdag koreai családok telepedtek le. A kalandos liftes élményeim ezzel tovább is gyarapodtak, ugyanis az épületbe belépve, kaptam egy látogató kártyát, amely mindennek a kulcsa az adott területen belül. Így pl. hiába nyomogattam a gombot a liftben, csak nem indult el. Majd felfedeztem, hogy a kártya számára is kialakítottak egy érintőfelületet. Mihelyst hozzáérintettem a kártyát a lift megindult és meg sem állt a 37. emeletig, majd azon nyomban vissza is indult az elsőre. Nyeltem jó párat, hogy a fülem kiduguljon, majd hallottam, hogy a hangszórókon keresztül a recepcióról beszólnak, hogy használjam a kártyám. Amint kinyílt az elsőn az ajtó, a recepciós hölgy már futott is hozzám, hogy kisegítsen. A kis incidens után kész öröm volt találkozni a családdal. Lakásuk igen tágas, csupa üvegfalakból áll. A bútorokat Európából hozták magukkal. Érkezésemkor a gyerekek éppen aludtak, apuka is dolgozott, így anyukával nyugodtan lehetett beszélgetni. Elárulta, hogy van még néhány jelöltjük, akikkel az elmúlt napokban találkoztak. Volt néhány szituációs keresztkérdés is, de végül a tények beszéltek. A gyerekek ébredéskor meglehetősen nyűgösek voltak, még aludtak volna, sírtak, látszott, hogy zavarban vannak, úgyhogy nem jól indult a dolog. Míg anyuka nyugtatgatta őket én nem túl professzionális módon szótlanul, az eseményekbe nem beleavatkozva, vagy azokon rontva, csak ültem köztük és vártam, hogy egyszer csak csoda történik és megtörik a jég. Idővel, míg anyuka az éppen síró gyerekkel volt elfoglalva, addig én a másikkal próbáltam barátkozni, aki úgy tűnt, nem ellenzi a dolgot, bár konkrét jelét sem adta annak, hogy túlzottan lelkesedne érte. Végül szerencsémre a gyerekszobában mély barátság köttetett, és nap végére már együtt fogócskáztunk és bújócskáztunk. A család még aznap este jelentkezett a korábbinál egy sokkal jobb ajánlatot téve, így hetente 3-szor délutánonként hozzájuk járok majd, a maradék szabadidőre pedig egy koreai nyelviskolát szeretnék nézni a környéken, ez azonban még a jövő zenéje.

Az ittlétet még színesebbé teheti az, ha az embernek vannak barátai, akikkel időnként kiruccanhat erre-arra.

Így történt, hogy első alkalommal egy étterembe látogattam el, ahol 보쌈 (posszám)-ot ettünk, majd khálgukszu-hoz(칼국수 ) (vágott tésztaleves) és csuk-hoz (죽)(rizskása) való alapanyagokat hoztak ki, amiket a falon lévő képek és leírás alapján kellett saját magunknak elkészíteni. Fizetést követően választhattunk magunknak üdítőt is. Ebéd után a helyi Tescoba látogattunk el, amit itt Home+-nak hívnak. Az élelmiszerek terén többnyire ugyanaz kapható, mint a magyarországi koreai/ázsiai boltokban, csak a kiszerelések kisebbek vagy nagyobbak, és természetesen szélesebb a választék. További érdekesség, hogy habár bevásárlóközponton belül vagyunk, mégis van egyfajta piac jellege, ugyanis áruházon belül több stand van, ahol különféle ételeket lehet kóstolni, és mindenki igyekszik túlharsogni a másikat ezzel a standjához több embert csalogatva. A nagy vásárolgatást befejezve még benéztünk egy könyvesboltba, ahol én ki is kötöttem a szintemnek való részlegen, vagyis a koreai gyerekkönyveknél.

Park a Namsan oldalában

Egy másik szabadnapomon a már mindenki által is ismert nevű Gangnamban találkoztunk. Onnan sétáltunk a hídon át egészen a Namsan hegyre. Nagyon élveztem a hídon való átkelést, a méretek lenyűgözőek, de Budapest látványa verhetetlen ilyen téren. Koreai társam nagyon ellenkezett, hogy a hegy sokkal messzebb van, mint aminek látszik, úgyhogy ő nem támogatja a hegymászás ötletét, de két órán belül már a tetején találta magát és abból ítélve, hogy szorgalmasabban fotózott, mint a jelenlévő turisták, valószínűleg nem bánta meg a túrát. A hegyen már korábban is jártam, most viszont a másik oldalán át közelítettük meg, ahol egy nagyon szép árnyékos, patakos kertet is kialakítottak. A hegy tetején, a kilátónál megvártuk, míg besötétedik. Estefelé a hegyről leereszkedve vacsora után kutattunk. Én az utcai árusokkal is beértem volna, amiből rengeteg volt a környéken, de koreai barátunk ennél sokkal bőségesebb lakomára vágyott. Egymás mellett sorakoztak a többemeletes épületek, bennük különféle vendéglátóegységekkel. Az épületek oldalán csupa csupa felirat, amin minden üzlet a saját portékáját hirdeti. Még koreaiként is nehéz eligazodni rajtuk. Így történt, hogy bementünk az egyik épületbe, fel a lifttel, közölték, hogy az étterem hamarosan zár, így újra le, és újabb vacsoravadászat. Ismét kinézett barátunk egy éttermet a feliratok alapján, fel is captattunk a második emeletre, mikor kiderítette, hogy rossz épületbe jöttünk be, mert a felirat a másik, szorosan mellette álló épületre vonatkozik. Végül csak sikerült odatalálnunk. 6500Wonért (kb. 1600Ft) vacsorázhattunk büfé jelleggel, vagyis annyit ettünk, amennyi belénk fért: japán rántott szeletet (tonkatsu), halat, 4-féle levest, salátákat, kimcsit, rizst. A térképet elnézegetve, hogy merre és mennyit is gyalogoltunk az az érzésem támadt, hogy annyira nem is óriási és beláthatatlan ez a város.

Fenn a Namsanon

Következő alkalommal Itaewonba látogattunk el, azon belül is egy indiai étterembe, ami nem volt túl olcsó mulatság, azonban az ételek nagyon finomak voltak, és büfé jellegéből adódóan az ember igyekezett degeszre enni magát. Itt sem ez volt az első látogatásom, azonban legutóbb nem sok időt szenteltem erre a városrészre, így csak most éreztem igazán, hogy mennyire nem koreai ez a negyed. Tele van arab árussal, különféle népek színes kavalkádjával. Mintha az ember hirtelen egy másik országban találná magát. A dombtetőn elhelyezkedő mecsethez is ellátogattunk, amihez egy széles kapualjon keresztül vezet fel az út a meredek hegyoldalon.

Múlt, jelen és jövő találkozása

A legutóbbi alkalom pedig oly mértékben vált felejthetetlenné, hogy azóta ki sem tettem a lábam az épületből. Na de kezdjük is az elején. Mivel egyelőre még egész sok szabadidővel rendelkezem, azzal a csodálatos ötlettel álltam elő, hogy menjünk el biciklizni a Han folyó partjára. Koreai túratársam lelkendezve fogadta ötletemet, így már másnap kora délutánra megbeszéltünk egy időpontot a biciklikölcsönzőnél. A folyó mentén több helyen is működik kölcsönző (illetve szerelőműhely) egyes helyeken ingyen más helyeken óránként 3000 wonért (kb.730 Ft) lehet bérelni. Mi az előbbi opciót választottuk Jamsil metróállomás 1-es kijáratánál. A bicikliket magunk választottuk ki, ezen kívül csak az adatainkat, telefonszámunkat kellett megadnunk és az egyetlen kikötés az volt, hogy 5 órára hozzuk vissza a bringákat. Közvetlen az út túloldalán található a Lotte World (Everland), amit már az előtte elterülő tó mellől is jól lehet látni. A kerületben épül Korea jövendőbeli legmagasabb épülete is, illetve az egykori Baekje (Pekcse) királyság (Kr.e.18.sz.-Kr.u.660) néhány halomsírja is itt lelhető fel, amelyhez a felhőkarcolókon át vezet az út. A halomsírok mellett egyben egy ásatás menetébe is bepillanthatunk a kerítésen keresztül. A biciklizés meglehetősen biztonságosnak tűnt, a járdaszegélyek kifejezetten úgy vannak kialakítva, hogy kerékkel is fel lehessen rájuk menni. Egyes helyeken vannak bicikliutak, de a járókelők között szlalomozva is jól lehet haladni. A olyan szabályokra, miszerint 'biciklivel behajtani tilos', vagy 'kérjük, szálljon le biciklijéről, és azt maga mellett tolva közlekedjen', szemmel láthatóan fittyet hánynak a helybéliek. Érdekes élmény hol modern épületek közt száguldozni, amelyeknek a tetejét se látja az ember, hol pedig szűk kis utcácskákon dombra fel, dombról le, keresztül-kasul tekerni. A színes, szűk utcák egyikén meg is álltunk, és egy közértben be is vásároltunk, majd utunkat a folyó irányába vettük. A folyó mente csupa zölddel tarkított. Több parkban is megállhatunk pihenni, könnyíteni magunkon, vagy éppen enni és megtölteni kulacsainkat. A hidak mindegyike alatt árnyékos pihenőt is találhatunk. Mi a Jamsil (ejtsd: Dzsámsil) környékéről hajtottunk Yeouido (ejtsd Jawido)-ig, minden bokorban megállva, hogy képet készítsünk. Yeouido azon kívül, hogy Korea Manhattan-jének is szokás nevezni, arról is nevezetes, hogy itt található a híres '63 building' felhőkarcoló, amely sokáig Korea legmagasabb épülete volt, és amely többek között kilátóként funkcionál. Most már én is elmondhatom, hogy jártam benne, bár a földszintnél tovább nem jutottam, azon belül is csak a mellékhelyiség érdekelt. Visszafelé már végig tekertünk. A biciklik visszaszolgáltatása után még elmentünk jajangmyeont (짜장면) enni, majd úgy döntöttünk, hogy már a kelleténél is jobban odakozmáltunk a napon, így hazafelé vettük az irányt. Habár fájdalmat nem éreztem, a tükörben elég szörnyű látvány fogadott. Az addigi fehérséget, ami egy ázsiai országban már így önmagába véve is megbámulnivaló felváltotta az élénk piros szín (kihagyva természetesen a napszemüveg vonalát), aminek még európai országokban is csodájára járnának, így már esélyem sincs beolvadni a tömegbe. A kézfejem is elég szépen lesült, olyannyira, hogy meg is duzzadt.. Ennél már csak az lesz jobb, ha elkezdek majd foltokban hámlani. Úgyhogy két nap szobafogságot rendeltem el magamnak. Koreai barátocskánk is, akin bőrének színéből eredően fele annyira sem látszott meg, hogy nap érte, másnap nem győzte elújságolni, hogy egész nap orvosnál volt, akitől injekciót, pirulákat és kenőcsöt kapott a bőrére. Mondtam, hogy mindez az ő hibája, hiszen ő mondta rá az áment a biciklizős ötletemre. Mondta is, hogy többet nem is megy a folyó közelébe. Nem baj.. már kitaláltam ám, hogy hova megyünk legközelebb…