Két hete kulturális csereprogramban lehetett részünk. Francia társam még mielőtt elhagynánk az iskola falait feltétlen fel szerette volna próbálni a diákok által közkedvelt állatjelmezek egyikét.  Az egyik potenciális ruhatulajdonossal megállapodtunk, hogy amennyiben felpróbálhatjuk a méhecske ruháját, annyiban ő is beöltözhet népviseletbe. Ez nagyon népszerű ajánlatnak is bizonyult. Társamról alig lehetett leszedni a ruhát, na és ahogy viselkedett benne, az egyáltalán nem a korosztályának megfelelő. Legalább 20 évet letagadhatott volna. Alig bírtam lefotózni annyit izgett mozgott.

Az 1.B végül úgy döntött, hogy mégiscsak angolozna filmnézés helyett. A másik csoporttal pedig immár koreai filmet néztünk francia helyett. A másodikosok feladata az volt, hogy mutassák be az országukat. Egész mulatságosra sikeredett. Az esti csoport számára is ugyanezt a feladatot osztottuk ki. Az első egyén számára a leglényegesebb információ, amit megosztana az országáról egy külföldivel,az az hogy a legfontosabb koreai étel a pibimbáp (bibimbab~비빔밥) és pulkogi (bulkogi~불고기). A következő számára pedig a koreai írásjel, a hángül. Rögtön el is magyarázta miért: Mondd csak a neved! Na várj, mindjárt leírom koreaiul. Most írd le magyarul! Ugye hogy mennyivel rövidebb koreai írásjelekkel? Sokkal praktikusabb, így mostantól ezt használd! A következő már rafináltabb volt, mert olyan közismert cégeket sorolt fel, mint a Samsung, Hyundai, LG, Kia, amikről viszont sokan nem tudják, hogy koreai. Persze a csoport fiú tagjai annyira fellelkesültek a cégek sorolásánál, hogy a végén a Sony, Suzuki,  Toyota is koreai cégek listáján kötött ki. Persze csak poénból, ugyanis a szituációs játék során én meg viccből rákérdeztem, hogy nahát, a Samsung tényleg koreai? Én azt hittem Japán. És hogy a Japán-problematika előkerült, a következő diák számára a legfontosabb tényező az volt, hogy ismertesse Tokdo (Dokdo-독도) lényegét. Ez egy sziget Japán és Korea között, amiért mindkét ország küzd, de hivatalosan Koreához tartozik. Japán nem örvend túl nagy népszerűségnek a diákok körében. Egyik alkalommal megkértem rajzoljanak egy térképet. Nagyon lelkesen fel is rajzoltak mindent Dzsedzsu (Jeju-제주도) és Tokdo szigettel együtt, ami mellett Japán pontbéli ábrázolása igen csak eltörpült. Ezen kívül fontosnak találták megjegyezni, hogy a japán hal veszélyes, így nem is vásárolnak tőlük, mert Hirosima miatt radioaktívak. Hirosima?? Igen, igen. Dehát az már több, mint 60 éve történt. Hát akkor is. Aztán a tanár kijavította őket, hogy Fukusima és nem Hirosima. Fukusima, Hirosima, tök mindegy.. Persze kíváncsi voltam, hogyan vélekednek a koreai halakról. Vajon azok tudják-e, hogy nem szabad japán vizekre úszniuk, mert hát ugye Hirosima-Fukusima. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy minden hal veszélyes. :D És persze leszögezték, hogy olyan, hogy Japán-tenger nincs is, csak Keleti-tenger. 

Közben természetesen ismét részünk volt több váratlan meglepetésben is. Az egyik angol tanár ugyanis meghívott minket enni-inni. Szerencsére végül nem kutya lett a menü és egész hosszas beszélgetésbe csapott át a meghívás. A másik alkalommal meg kiderült, hogy tollaslabda bajnokságra neveztek be minket a tudtunk nélkül. Habár leesett az állunk a hír hallatán, de végül jó móka volt.

Koreai festészet órán a tavaszt jelképező nemest, vagyis szilvafa virágot festettünk. Azt hiszem kezdek ráérezni az ecsetkezelésre.. Mégsem annyira lehetetlen, mint gondoltam.

Egyik  hétvégét ismét társam nélkül töltöttem. Szombat délelőtt szokás szerint koreai festészet óránk volt. Megint csak jót beszélgettünk a diákokkal és a tanárral. Ilyenkor mindig lehetőségem van a nyelvet is gyakorolni, mert az osztályban senki sem igazán beszél angolul. Legutóbbi alkalommal a kedvencemet, a telet jelképező bambuszt festettünk. Ebéd után az egyik diák elhívott, hogy menjünk a kerámia műhelybe. Mivel megtudtam, hogy ő a kerámia szakkör vezetője, az eddig elkészült munkákat rábíztam, ugyanis a kiégetésüket nem tudom megvárni, s egyébként is nehezek s törékenyek ahhoz, hogy magammal tudjam vinni. Kiderült, hogy nagyon szépen hímez, így kaptam tőle anyagot, és kölcsönvettem két nagyon szép hímzőmintákkal teli könyvet. Végül a közös program villanyoltáskor ért véget. A vasárnap buzgó papírhajtogatással és hímzéssel telt, hogy kellő mennyiségű ajándékot tudjak adni hamarosan bekövetkező távoztunkkor. 

Előző hét szerdán pedig vajon mire ébredtem? Hát arra, hogy a tél beköszöntött, kint pedig szakad a hó. A  jelenség a legérdekesebb látványt a kollégiumban nyújtotta, ugyanis az épület közepén egy apró, üveggel keretezett udvart alakítottak ki, így havazáskor az a benyomása az embernek, mintha mind ez a kollégium nappalijában történne. 

Ugyan már csak két hetünk van Koreában s egy hetünk az iskolában, még rengeteg a teendő ahhoz, hogy ne hangolódhassunk rá az elutazásra. Két másik önkéntes társunk gondolkodott azon, hogy meglátogat minket, és kipróbálják a festészet és kerámia órákat. A tanárok bele is egyeztek, de kiderült, hogy még rengeteg program vár ránk, mert el akarnak minket búcsúztatni, egyik tanár házába estebédre vagyunk hivatalosak, egy másik hegyet mászni akar elvinni, egy harmadik pedig a közeli városban akar idegenvezetést tartani. Ezen kívül meg kellett szerveznünk az elmúlt heti 4 napos kirándulásunkat Puszánba (Busan-부산).

Puszán

Puszánról csak annyit tudtam, hogy egy nagy kikötőváros, a főváros után a második legnagyobb  város. Mindenki áradozott róla, de én mivel a halakért, kikötőkért, nagy modern épületekért annyira nem rajongok, nem mondanám, hogy hihetetlen kíváncsisággal indultam útnak. De végül nagyon kellemesen csalódtam.

Puszánba késő délután értünk. Az első benyomásom az volt, hogy ez a város, habár a második legnagyobb városként van számon tartva, mégsem érzem úgy, hogy óriási lenne. Aztán a házak között egyszer csak szembe találtuk magunkat az éjszakai fényben úszó Gyémánt-híddal és tengerrel. Habár az egész napot végig utaztuk, de a látvány mindenért kárpótolt minket. Az estét végül a partszakasz bejárásával töltöttük, majd a közelben lévő dzsimdzsilbángba mentünk fel. A helyet a turista információnál javasolták.

Ez volt az eddigi legdrágább közfürdő, de így is csak kb. 2000 Ft-unkba került. (Részletes info: Gwangalli beach, Aqua Hotel, 5. emelet, belépő: 10.000 won) Egy szállodaépület 4-8.emeletein helyezkedett el. A kiszolgáló személyzet nagyon kedves volt. A fürdő egy szakasza üvegfalból volt, így a medencéből lehetett élvezni az előttünk elterülő tengert és hidat. Azért persze előzetesen lecsekkoltam, hogy az utcán mászkáló emberek ugyan mennyit látnak a fürdőzőkből, de nyugodtam mondhatom, hogy az ablak annyira bepárásodik, hogy a testek árnyalakká torzulnak az utcafrontról. A rózsaszín vizű fürdő, valószínűleg éppen a színe miatt igen népszerű volt a gyerekek körében. Az ablak előtt húzódó fürdő viszont olyan hideg volt, hogy csak térdig merészkedtünk be. Ezen kívül volt egy másik medence, ahol gombnyomásra sugárban özönlött a víz az ember hátára. A medencében ücsörögve akár tv műsort is lehetett nézni. A helyiségből két szauna nyílt. Minek után mindent végig próbáltunk, elindultunk a közös helyiséget felfedezni a 8. emeleten. Társam a jégszaunát meglátva rögtön kijelentette, hogy a koreaiak megőrültek. Egyébként is elég csak kimenni, s máris az ember mínuszban találja magát. A másik helyiség egy ametisztekkel kirakott szauna volt, illetve egy kemence szerű száraz szauna, ami partnerem kedvencévé vált. Volt egy bambuszhelyiség is, ahol le lehetett heveredni. Illetve egy well being zone, ami kíváncsivá tett minket. Egy sötét terembe léptünk be, ahol francia társam bokáig süllyedve az alatta húzódó kőgörgetegben rögtön fel is visított: Ezt nevezik itt jólétnek?! Ez mazochizmus! Ezen kívül ételt lehetett venni, volt gyerekek számára játszósarok és plussz költségért számítógépet is lehetett használni. Én rögtön le is telepedtem egy konnektor mellé, hogy feltöltsem a laptopom, és a fényképezőgépem, és internetre vadászhassak.

Első nap éjszakára az ablak mellé heveredtünk. A megszokottnál hűvösebb volt a szobában. Szerencsére volt matrac, amin aludni lehetett, de a takarók rejtélyes oknál fogva félembernyiek, nagyon rövidek és keskenyek voltak. Az emberek pedig rettentő zajosak. A napfelkelte viszont leírhatatlan volt, de ezt a fényképek nem igen adják vissza.

Másnap a partszakaszt ismét végigjártuk, majd egy közeli parkba, Igidére mentünk. Aznap térdig jártuk a lábunk.

Reggeli sétánk során horgászok és halat aprító adzsumák nyüzsögtek a parton.

A városnak ezen szakasza felidézte a gyerekkoromat, ugyanis a tengert szegélyező sziklák, a parton ékeskedő fenyők, a tenger illata nagyon emlékeztetett a mediterráneumra. A várostól nem messze a már Dzsezsu szigetén megismert henyák tevékenykedtek búvárruhát öltve, halra vadászva.

Már épp kezdtük azt hinni, hogy távol kerültünk a város zajától és csupán a természet vesz körbe minket mindenhonnan, amikor a egyszer csak egy felhőkarcolókkal teli lakóövezet bukkant elő a semmiből. Itt a tengertől elkanyarodva a város felé vettük az irányt.

Aznap megnéztünk még a Művészeti Múzeumot illetve elbuszoztunk a tengerparton található buddhista templomhoz.

Visszafelé a város legnépszerűbb tengerpartjára csattogtunk le, hogy megnézzük a naplementét. A tengerparton egy nagy akvárium is található, de mi ezt kihagytuk. A strand egy szakaszán éppen nagy munkálatok voltak, így talajmozgatás miatt le is volt zárva. Ennek ellenére tömegeket vonzott ki naplementét nézni péntek este. A partról a világ legnagyobb bevásárlóközpontjába mentünk. Ez egy elég puccos hely, jó drága is minden, ennek ellenére bakancsos, hátizsákos felszerelésemmel mégsem éreztem magam különcnek. Az iskolában a bőröm egy öregasszonyéhoz hasonlatossá vált, vagy a víztől vagy a vízhiánytól (de ha éppen utazunk, akkor ezek a jelek eltűnnek), így már egy ideje szükségessé vált egy jó hidratáló krém beszerzése, ami ama szent napon meg is történt. A nagy mászkálástól igen kifáradtunk a nap végére, így visszabattyogtunk előző esti szállásunkra, ahol a pultnál álló lány már ismerősként nagy mosollyal fogadott minket. Aznap péntek lévén a szokottnál is többen voltak, de melegebb is volt.

Nekem csak egy kikötésem volt Puszánnal kapcsolatban, mégpedig, hogy a  Dzsángszánt (Jangsan-장산) feltétlen meg akarom mászni, mert a kilátás leírhatatlan. Én persze már hajnalban útnak indultam volna, hogy a napfelkeltét onnan nézzem, de francia társam nyafogott egy sort, hogy így is nagyon fáradtak vagyunk, egész nap gyalogoltunk, ő ugyan nem tud felkelni 8-nál korábban.  Ennek ellenére nagy élmény volt a hegyet megmászni és a kilátás valóban egyedülálló volt.

A koreaiak persze  tudják, mivel fokozzák a turizmust.  Dzsiriszánban (Jirisan) medvékkel riogattak, itt pedig taposóaknával. Mennyivel izgalmasabb annak tudatában kirándulni, hogy háborús övezet kellős közepén jársz...

Felfedeztük, hogy a Puszániak nagyon szeretik a kistermetű kutyákat és előszeretettel öltöztetik őket színes ruhákba. Társam le is akart fényképezni egyet, de amikor a kutya észrevette eme szándékát rögtön hangos ugatásba kezdett, hogy ezt kikérje magának. Ezen kívül rengeteg bicikliút van, aminek következtében sokan sokan kerékpárra pattannak. A hegyen baktatva is majdnem összeütköztünk egyel. A versenybiciklin ülő állig beöltözött biciklis hangjából ítélve nem kamaszdiák, sokkal inkább 50-60-as éveit taposó egyén volt. A hegyen persze itt is mindenki nagyon kedves volt, köszöntöttek minket, étellel kínáltak, és beszélgetésbe elegyedtek.

Délután a város északi részét terveztük felfedezni. Épp azon voltunk, hogy megkeressük az oda induló libegőt, amikor zenére lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy a parkban thai-koreai kulturális rendezvény van, így ott ragadtunk. A hidegben táncoló thai táncosokat nem irigyeltem, viszont a táncuk nagyon tetszett. Ezt követte a koreai programpont, vagyis a nemesek tánca, illetve maszktánc. Ez utóbbi egy része tánc egy másik része beszéd és egy nagyon mulatságos valami. Amit ki lehetett venni, az egy szerelmi szál, ahol az asszony féltékeny egy csodaszép lányra, és addig addig pattog az ura előtt, míg az agyon nem csapja. A történet a temetéssel fejeződött be, a nézők pedig a körbehordozott koporsóra pénzt helyezhettek el.

Ezt a programpontot a Puszán kilátótorony követte. (Bár én személy szerint a hegyről is tökéletesen láttam a várost, és nem igen hittem, hogy az felül lehetne múlni) Őszintén szólva a sok gyaloglástól és a nehéz hátizsáktól (minek kellett az a laptop..) én már meglehetősen fáradt voltam és kevéssé lelkes. A buszpályaudvaron lévő turista információnál meg csak puccos, jó messze található közfürdőket tudtak javasolni, így továbbra sem tudtuk, hol alszunk. A toronynál rengeteg párocska sétálgatott, sok-sok szív alakú padon sok sok képet lehetett készíteni. Természetesen a torony elmaradhatatlan kellékét képezte a szerelmi lakatfal. Végül a nagy tömeg miatt a toronyba nem mentünk fel, hanem egy koncert hangjai felé vettük az irányt. A város egyszerre ismét új arcát mutatta meg, és mediterrán, színes falú, szűk utcácskák hálózatává változott. Nagyon hangulatos volt az esti fényben végig sétálni. Amikor a hangzavar forrását elértük felfedeztem egy másik információs központot, így ismét csak megkérdeztem, nincs-e közfürdő a közelben. De, de. A szűk utcácskán haladjanak csak tovább. Ez és ez a neve, a második emeleten van. A szűk utcácskák hálózata igen csak összetett volt, így gyorsan megkérdeztem egy nénikét ugyan melyik az a keskeny utcácska, amit mi keresünk. (Érdemes idős néniket kérdezni efelől, mert ők az a korosztály, amely minden valószínűség szerint fogja tudni, hova menj.) Hamarosan meg is találtuk, így visszakeveredtünk a vásár forgatagába. nem sokára fel is fedeztem egy nagyon olcsó boltot, ahol képkereteket vásároltam. Illetve találtam bento formázót (talán nem ez a megfelelő neve), de egyelőre nem akartam túlzottan költekezni, így jól a fejembe véstem a bolt nevét, hogy majd Szöulban megkereshessem. A vásárban egy érdekes jelenségre lettünk figyelmesek. Buddhista szerzetesek járták a boltokat. Egyikük megállt a bolt bejárata előtt énekelni kezdett, vagy inkább recsitálni, miközben kongatta a csengőt, míg másikójuk végigjárta a boltot alamizsnáért énekelve. Mivel a közfürdő épületének méretéből arra következtettem, hogy ez csak egy kis dzsimdszilbáng, és mivel szombat volt, attól tartottam, nem lesz helyünk. A közfürdő tényét csak egy tábla hirdette. Az első emeleten étterem volt, így semmi jel nem utalt arra, hogy az épületben más is lenne. De már megtanultuk, hogy Koreában a látszat sokszor csal, így felcsattogtunk a második emeletre. A néni elmondta, hogy itt csak zuhanyozni és aludni lehet, úgy is jó-e. Igen igen. Ez volt eddigi legolcsóbb szálláshelyünk, mindössze 6000 won.

(옥샘 찜질방- https://maps.google.hu/maps?q=%EC%98%A5%EC%83%98%EB%8C%80%EC%A4%91%ED%83%95&hl=hu&ie=UTF8&sll=35.100521,129.031618&sspn=0.00248,0.005284&t=h&hq=%EC%98%A5%EC%83%98%EB%8C%80%EC%A4%91%ED%83%95&z=18 )

Persze a kulcsunk nem holmi puccos füzérre volt felfűzve, hanem csak egy használt gumira. A szekrények sem záródtak automatikusan, hanem el kellett fordítani bennük a kulcsot. (Bizony bizony.. Elszoktunk a kulcsfordítástól.) A pizsama is szakadt volt, és a cipőnknek sem jutott külön szekrény, így a ruhásba kellett elhelyezni. Viszont nem csak zuhanyozni lehetett, hanem volt vagy három féle fürdő, és két szauna is a részlegen. Mikor a mellékhelyiségbe szándékoztam menni társam felkészített, hogy ne álmodjak túlzottan nagy privát szféráról a WC kagylón. Miért, nincsenek falak? Hát azt, azért nem, de meglehetősen "mutatós" a helyiség. Így a legváratlanabb dolgokra készültem fel, de végül a helyzet nem volt olyan vészes, a  WC ugyanis térdig érő függönyökkel volt leválasztva. Az alvó részleget nem találtam, de aztán egy asszonyság felvilágosított, hogy az bizony a harmadik emeleten van.Hát akkor szükség van cipőre is? Nem, nem. Persze én azt hittem, hogy a negyediken vagyunk, így lefelé indultam el. A kulcsos néni meg nem értette mit akarunk. Hát aludni. Hát az bizony aranyoskáim a harmadikon van ez pedig az első emelet. A harmadik emeleten sötétség uralkodott, de ez nem tartott vissza minket attól, hogy elhiggyük az alvó helyiség valóban ott van. A sötét nagyszobából még rengeteg kis szoba nyílt, de az ajtó mindenhol be volt csukva. Egybe benyitottunk, de teljesen üres volt, így letelepedtünk. Én közben benyitogattam a kíváncsiság kedvéért a többibe is, de ott már emberek aludtak. A mi szobánkban kissé hűvös volt, így rajtunk kívül senki sem volt hajlandó oda feküdni. Így volt egy nyugodt éjszakánk. Persze éjjel azért egy-ketten benyitogattak, majd emlékszem, egy asszonyság felém hatalmasodó alakjára, aki álmomból felkeltve azt mondta, hideg van. Mondtam, hogy nem, nem fázom. Azért adott még egy takarót a fejem alá meg egy "téglát". 

Következő reggel a halpiacon kezdtünk. Társam ugyan nem volt hajlandó napfelkeltét nézni velem, és a vakáció alatt 8-nál korábban felkelni, de a halpiac esetében már 5-kor talpon akart lenni. Halkan megjegyeztem, hogy bizony egy nappal ezelőtt az én javaslatomra egészen más választ adott. A piacra kb. 7 körül értünk. Állítólag hajnali ötkor a legnagyobb a forgalom, de vasárnap reggel úgy tűnt, mintha az árusokat leszámítva egy lélek se járt volna arra. Így hát csak végig futottunk rajta. Ami engem illet, sajnáltam azt a sok halat, kis helyen sokan, kevés vízzel, összepréselődve. Mindannyian a felszín felé fordulva tátogtak. Egyesek pedig döglött tetemként úsztak a vízben. A piac után ismét észak felé vettük az irányt. Megnéztünk egy templomot illetve egy erőd falait, ami Kínai Nagyfal módjára húzódott végig az hegygerincen. Sajnos aznap nem sok idő jutott a nézelődésre, ugyanis az őszből ismét a hideg, havas Mudzsu felé kellett venni az irányt.