A tréning során sok mindenről esett szó, de egy dolgot igencsak sokáig halogattak, ami miatt meglehetősen hosszasan aggodalmaskodtunk. Mégpedig, hogy hogyan jutunk el a projekt helyszínére, mikor veszünk buszjegyet, hol szállunk le, ki fog minket ott várni, ugyanis egyelőre a fogadó intézménnyel semmilyen kapcsolatunk nem volt, s olyan hírek röppentek fel, hogy majd nekünk kell őket felhívni. Ez bizony itt elég bajos, mert az európai telefonjaink itt nem működnek. Végül kiderült, hogy már minden meg van oldva, ki, mikor utazik, mikor kell elindulnia és jegyet vennie, hol kell leszállnia, és a fogadó intézményeket is értesítették erről, akik „tűkön ülve” fogják várni, hogy mi megérkezzünk. Hát erről a „tűkön ülvéről” csak annyit, hogy nálunk aztán elég tompa lehetett az a tű, mert senki sem volt ott. Na de erről majd később. Először is rengeteg csomagunk volt, amihez legalább további négy kézre lett volna szükségünk fejenként. És mindezen csomaggal el kellett jutnunk a város másik végébe, a buszpályaudvarra. Mint a mesében, az út során itt is mindig előbukkant valaki, aki segített rajtunk. Többek között egy bácsika, aki megérdeklődte hova megyünk, honnan jöttünk, belénk sulykolta az állomás nevét, ahol le kell szállnunk, majd amikor megállt előttünk egy zsúfolásig megtelt metrószerelvény, berángatott minket bőröndöstül, kabátostul az emberek közé. Egyedülálló élmény volt, az biztos. :D

Valójában mindent nagyon könnyedén megtaláltunk, megvettük a jegyet és megkerestük a buszt is. Mivel az emberek a továbbiakban nemigen beszéltek bárhol is angolul, kénytelen voltam mindent koreaiul elmakogni. De jó hír, hogy megértették, és még a kellő információt is meg tudták velünk osztani. Többek között a busz sofőrje is megkérdezte, hova megyünk. Mudzsura. És miért? Mondom iskolába, önkéntesnek. Diákok vagyunk? Nem, már végeztünk. És honnan jöttünk? Franciaországból és Magyarországról. –Ezek után megkérdeztem, hogy ha megállunk, akkor tudna-e.. de sajnos nem engedett kibontakozni a koreai tudásomat illetően, mert állandóan belebeszélt (mondjuk, nem csodálom, hogy nem győzte kivárni..) ..mondja, „azt akarom, hogy majd segítsen kivenni a csomagot?” (egyébként vidáman végignézte, ahogy ki és bepakolásszuk a 30 kg-os bőröndöket), mondom „nem, hanem tudna-e szólni, ha megérkeztünk””Igen, igen, majd szól”. Majd azt gondolta, további problémánk van, így közölte, hogy 11 percünk van még elmenni a mellékhelyiségbe, de tudattam vele, hogy nem óhajtjuk igénybe venni eme szolgáltatást, röviden csak annyit mondva „nem megyünk”..nem jutott jobb válasz eszembe. Az út 3 órás volt. A busz, szokás szerint ismét csak kényelmesebb ülésekkel volt felszerelve, mint a repülőgép. A bácsi aztán innentől kezdve minden állomás nevét hangosan bemondta. A miénket is, végül. Ránk nézett, én meg bólogattam, hogy értettem, megyünk. Lejött hozzánk a csomagokhoz, na, nem azért hogy kivegye, hanem azért, hogy megkérdezze, hogyan megyünk tovább. Mondtam kocsival. Jó, mert igazából nem ott van a busz pályaudvar, ahol éppen vagyunk, hanem emerre, meg amarra kell menni, s akkor már ott is leszünk a parkolóban. Szerencsére elég könnyen megtaláltuk az emerre-amarra útvonalat, viszont a helyiek kíváncsi tekintetén kívül nem találtunk semmit és senkit, ami arra utalt volna, hogy értünk jöttek. Közben kiderült, kicsit hamarabb is érkeztünk, így gondoltuk várunk egy darabig, majd ha nem jönnek, akkor az egyik ott állomásozó taxist megkérjük, vigyen minket az iskolába. Egyszer csak feltűnt egy fickó, kulcsával megkopogtatta a mellettünk lévő párkányt, s ékes angolsággal megkérdezte segíthet-e valamiben. Mondtam neki,  hogy valójában mi a 푸른꿈고등학교 tanáraira várunk. Hát ők valójában a 푸른꿈고등학교 (phurüngum kodüng hákjo) tanárai- válaszolta ő, majd jót nevetett, hogy így átvert, s adott egy pacsit.

Az iskola nagyon szép helyen fekszik erdős hegyekkel körbevéve egy völgyben. Az iskola több épületből áll. Van egy szép nagy tornaterem, egy tanári, művészeti egység, egy fazekas és egy asztalos részleg, egy zenei részleg, egy konyha, egy nyelvi részleg, a domboldalban pedig növénytermesztés folyik, illetve van néhány csirke is. Külön lakrésze van a lányoknak és a fiúknak. Mi is együtt lakunk a lányokkal egy nagyon szép kétemeletes fa épületben, rizspapír falakkal, padlófűtéssel (온돌).

A szobánk is nagyon takaros. Hamar be is rendezkedtünk, és otthonossá tettük. Ágy nincs benne, ugyanis hagyományosan koreai módon, a földön alszunk, amihez egy vastag takaró- szerű szivacsot és a padlófűtés melegét lehet igénybe venni. Az egyik angol tanár körbevezetett minket az iskolában, bemutatott mindenkinek, majd elvitt ebédelni. Az étkezések és a szállás ingyen van az önkéntesek számára. Minden étkezés felér egy ebéddel, és bár még csak két napja vagyunk itt, mégis az a benyomásom, hogy egész nap csak eszünk. Így éhen halni biztosan nem fogunk.

A tanárok nagyon kedvesek. Ha nem volna elegendő, hogy egész nap csak ebédelünk, ők ezt azzal tetézik, hogy elhaladva az asztalunk mellett (ugyanis a tanári szobában bizony nekünk is van már helyünk) különféle sütiket, rágcsálnivalókat helyeznek az asztalunkra. Volt, aki bögrét is hozott nekünk saját maga által kreált alátéttel. A tanároknál, amikor bemutatkozásra kerül sor, elég csak a családnevet megjegyezni. Ez nem túl nehéz, mert itt szinte mindenkit Lee-nek hívnak, így a bemutatkozás legtöbbször azzal végződik, hogy szólítsuk őket csak Mr. vagy Ms. Lee-nek. A diákok is nagyon kedvesek és érdeklődőek. Mivel egy lakrészünk van, gyakran összefutunk velük. Első napunkon mikor észrevették, hogy új jövevények érkeztek a szállásra, egy kisebb csapat verődött össze az ajtónk előtt, és kíváncsian tekintgetett be a szobába. Végül megszólítottam őket angolul, amire kissé összezörrentek, de én is elővettem a pöti koreai tudásomat, míg végül egy egészen vicces kis párbeszédre került sor. Nagyon lelkesen felelgettek és kérdezgettek, s többen sajnálták, hogy nem angol csoportosak. Az első estén a kollégium nevelőtanárától is meghívást kaptunk egy teára. Nagyon kedves volt, beavatott minket mindenféle hasznos tudnivalóba. Mondtuk neki, hogy szeretnénk kirándulni a hegyekben, a környéken. Mondta, hogy gyakoriak erre a szarvasok. A kígyók pedig szeretnek kijönni szárítkozni a napon főleg ilyenkor ősszel, ráadásul készülődvén a téli álomra most erősebb a mérgük. Minek után elmesélte ezt, meghagyta, hogy de azért csak nyugodtan menjünk kirándulni...