Seodaemun börtönmúzeum és Insadong
Elérkeztünk utolsó Koreában töltött napunkhoz. Számos dolgot szerettünk volna még megnézni, kipróbálni, de nem jutott idő mindenre. Az utazást nem éppen a legvidámabb létesítménnyel zártuk. A japán megszállás alatt üzemelt, ma börtönmúzeumként funkcionáló intézményt, a helyi "Terror Házát" látogattuk meg. Megannyi szenvedés, kínvallatás, kényszermunka és kivégzések színhelye volt. De ismerjük meg kicsit részletesebben.
Seodaemun börtön: 1908-1945 között üzemeltették a japánok, majd ezt követően hasonló célokra használták a koreaiak. 1998-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Eredetileg 1600 nm-es volt, majd a 30-as években a többszörösére bővítették ki a koreai függetlenségért harcoló aktivisták miatt. Kezdetben csak 500 fő befogadására volt alkalmas, de a bővítések lehetővé tették, hogy több, mint 3000 embert börtönözzenek be. A függetlenségi harcosok legtöbbjét megkínozták és kivégezték. 1908-ban 16 börtönt hoztak létre Korea szerte. Ezek száma 1910-re kb. 30-ra növekedett, ezzel egyfajta nagy börtönt teremtve Koreából. A japánok ellen létrejött az "Igaz Hadsereg". 1910 aug. 29-én a Daehan uralmat leigázta a japán hatalom. 1945-ig a japánok szigorú és kegyetlen intézkedéseikkel elnyomásban tartották az országot, miközben a koreaiakat szolgasorba taszították,és nagy erőkkel próbálták felszámolni nyelvüket és kultúrájukat. Ennek hatására függetlenségi mozgalmak jöttek létre országon belül és kívül. 1919.márc.1-én volt az első függetlenségi megmozdulás. Szöul volt a kiinduló pontja, majd innen terjeszkedett tovább az ország többi részébe. Ezzel a megmozdulással próbálták felhívni a világ figyelmét a japán megszállásra, és a függetlenedésre való szándékra. Még ez év áprilisában, Kínában, Shanghai-ban létrejött a Koreai Ideiglenes Kormány. 1920 jan. 4-én a Cheolhyeol-gwangbokdan (vérrel és vassal az újjáépítésért) 6 tagja megtámadott egy pénzt szállító felfegyverkezett kocsit. 150000 won-t tulajdonítottak el, amit hadianyagra használtak fel. 1926 jún.10-én volt a második legnagyobb függetlenségi megmozdulás különféle társadalmi rétegek vezetőinek szervezésében. 600 diák kiabálta, hogy „Éljen a függetlenség” kb. 300 ezer ember között. Ezt országszerte számos megmozdulás követte. 1929 januárjától 80 napon át 3000 Wonsan-i dolgozó japánellenes tüntetést tartott. Ez a sztrájk meglehetősen sikeres volt a japánokkal szemben. 1933-ban létrejött a „Gyeongseong Trolka” nevezetű szervezet, hogy ismét hatalmi pozícióba helyezze a Csoszon Kommunista Pártot, ami 1928-ban oszlott fel. A japánok mindezen megmozdulások eredményeként 1934-ben kb. 120 embert fogott el és zárt börtönbe. 1942 és 44 között 33 koreai hangeul tudóst tartóztattak le, hogy a koreai társadalmat és kultúrát felszámolják. 36 sínylődés, szenvedés után 1945.aug.15-én végre kivívták függetlenségüket Japántól. Az már csak apró szépséghiba, hogy ezt követte az ország máig is tartó kettészakadása. 
Ittjártunkkor is készülődtek a függetlenné válás megünneplésére, de akkor mi éppen Seorak hegyeit koptattuk.
Kínzókamrák, amik nem sok jót tartogattak annak, aki odakerült: vízzel kínzás, körömleszedés, testrészek levágása, bőr leszedése, belső szervek leszakítása. Enyhítő körülmény, hogy a rabok többsége nem voltak ekkora brutalitásnak kitéve, viszont aki igen, az gyakran belehalt. Repülőgépes kínzás: kezek és lábak hátra voltak kötve miközben a repülőgépről a levegőben kilógatták. 
Dobozban való kínzás. Azt hiszem, akármelyik ország kultúráját is vesszük, kínzás terén egyik sem a kíméletességéről híres, és mivel egyik sem válogat az eszközökben, kb.mindegyiknél hasonló módszereket láthatunk.
A jelenlegi múzeum az eredeti börtönnek csak egy kis részén látható. Sok koreai lerombolná az egészet. Talán furcsának tűnhet, hogy egyesek fizetnek azért, hogy börtönbe kerüljenek, miközben a többség inkább szabadulna ilyen és ehhez hasonló intézményekből, de talán Korea és Japán egykori rossz viszonyát jobban megérthetjük, ha némileg mi is átéljük a nem is olyan távoli történelmi múltat.
A történelmi háttér bemutatása után a rabok mindennapi életét ismerhetjük meg.
Az elítéltek ruhája piros, a betegeké fehér, a többi rabé kék volt. Menü: 50%-ban babot, 30%-ban kölest, 20%-ban barna rizst kaptak. Ez általában mindig kevesebb volt az előírtnál. A legtöbb időt a gyárakban vagy celláikban töltötték. A legtöbb cella túlzsúfolt volt. Nem volt bennük se WC, se fűtés, se ventillátor. Így sokan megfagytak a téli hidegben vagy megsültek a nyári hőségben.
Kényszermunka: 12 gyár működött a börtönön belül. Ezek textileket, ruhákat termeltek. Minden börtön más termékre specializálódott. Egy nap legalább 10-14 órát dolgoztak.
A leprások számára külön épületet építettek. 
A kivégzés helyeként funkcionáló épületben (ami úgy nézett ki,mint egy kisebb színház, pódiummal, függönnyel, szereplőkkel, és nézőközönséggel) kegyeleti okokból nem lehetett fényképezni. 1992-ben egy 40 m-es alagutat is felfedeztek mögötte, amin keresztül a holttesteket csempészték ki a börtönből.
Ryu Gwan-sun, koreai hősnő, mártír. 17 évesen megmozdulásokat szervezett. Végül 1920 őszén halt bele kínzásaiba. Utolsó szavai ezek voltak: "Japán meg kell hogy bukjon. A körmeimet leszedhetik, az orromat és füleimet levághatják, a végtagjaimat eltörhetik. El tudom viselni a fájdalmat. De azt, hogy elveszítsem a hazámat, nem tudom elviselni. Az egyedüli bánatom, hogy csak egy életem van, amit a hazámért adhatok." Az egyik épületet 1916-ban hozták létre a női rabok és alultápláltak számára.
Aki mindezek után úgy érzi, hogy nem volt elég hatásos a múzeum, annak lehetősége van egy animációs rövidfilm keretében megnéznie a saját kivégzését.
Következzen valami vidámabb dolog.
Csoszon korabeli királyi esküvői ruha. 
Részt vehettünk volna egy valódi hagyományos esküvőn is, de sajnos nem fért bele a keretbe. Helyette ellátogattunk az Unhyungung palotába, ahol hagyományos Csoszon korabeli ruhákat lehetett megcsodálni. Ezt követte az Insadong-i vásárlás.
Királyi vőlegény.
A királyi örömszülők öltözéke.
Kupánvágós játék
