A múzeum után ellátogattunk a Cheonggyecheon-hoz.  Ez a főváros közepén folyó kis patak, ami olykor egészen nagyra is meg tud duzzadni, a Namsan, Ingwangsan és Bugaksan hegyeiből lefolyó vízeket gyűjti össze mielőtt a Han folyóba torkollana. Mindigis természetes vízgyűjtő terület volt, de a város gyors fejlődése miatt 1955-ben lebetonozták. 2003-ban az akkori szöuli polgármester kezdeményezte, hogy a belvárost kettészelő kétemeletes autópályát bontsák le és nyissanak itt egy „zöld folyosót”. (A helyzet komikuma, hogy ugyanez a személy részt vett annak idején a feltöltési munkálatokban.) Az indok az volt, hogy környezeti szempontból a forgalmat másfelé kellene elvezetni, a légszennyezettségen ez a projekt segítene, és az amúgy sem a szépségéről híres Szöul összképén is nagyot lendítene. Magyar viszonylatokban ez az ötlet vakmerőnek tűnik, de a koreaiak nem ismernek lehetetlent. 

A kétemeletes autópálya annak idején

Végül 2005-ben a felújítási munkálatok ismét életet adtak a pataknak de immár modern formában. Ennek köszönhetően Szöul hőmérséklete 10%-kal csökkent. 

Az 5.8 km-es szakaszt 22 híd íveli át. A „mederben” sétálóutca található. Szerelmes párok találkahelye. Sok helybéli jön ide hűsölni, olvasni, lábát vízbe lógatni vagy fotózkodni. Nagyon hangulatos kis hely. Elméletileg este is le lehet menni, de ottjártunkkor az eső zuhogni kezdett, így talán emiatt, de már délután 6-kor kitessékeltek mindenkit a „mederből”. 

 A hely további érdekessége a „kívánság fal” illetve a „Banchado” festmény, amely egy Csoszon kori felvonulást jelenít meg. 

A patak mentén piacok, nagykereskedések sorakoznak. Ha valaki esetleg úgy gondolná, hogy próbababára, tűzoltókészülékre, bólyára és egyéb lehetetlen dologra lenne szüksége (amiről pl. Pesten azt sem tudnám merre keressem-tudom: google :)), az ezen a szakaszon biztosan megtalálja. Nagy is a forgalma. Motoros futárok hozzák-viszik az árukat.

Negyedik éjszakánk után kiderült, koreai vendéglátónk sajnos egészségügyi gondok miatt nem tud minket a továbbiakban elszállásolni. Hirtelen gyártani kellett egy B tervet; a főszezonban hol találunk olcsó szállást, mi legyen a menetrend a továbbiakban, és amíg Jeju szigetére, Gyeongju-ba és a Seoraksan Nemzeti Parkba utazunk, hova tegyük a bőröndjeinket. Mert bármily furcsa, mégsem akartuk a granithegyek csúcsait húzós, kiskerekes bőröndjeinkkel végig görögve megdönteni. (bár ilyenre még biztosan nem sokan vállalkoztak). Másik koreai barátnőnk rögtön a segítségünkre sietett. És habár végül más úton oldottuk meg ezt a szépséghibát, nagyon hálásak vagyunk neki, hogy támogatott minket. Aznapra egy esti találkozót meg is beszéltünk vele. Akkor még nem tudtuk, hogy a metró automatáinál is fel lehet tölteni a bérletünket (Egyébként van, aki a beléptetőrendszert a bankkártyájával használja, így a kis számlálószerkentyű, arról vonja le a megfelelő összeget. Kérdés ez magyar kártyával is működik-e.), így betértünk egy Seven Elevenbe (kis bolt). Néztünk reggelivalót magunknak, majd odabattyogtunk a pénztárhoz. Miután az ott álló két fiatal lány beolvasta a termékeket, megkérdeztem, hogy beszélnek-e angolul. Láttam a zavarukat, így egy kézlegyintéssel csak annyit mondtam: kencsánájó, vagyis minden rendben. Majd aktivity következett koreai és angol szavakkal megfűszerezve. Mondtam: kjatankádü csuszejó (bérletet kérek)(ugyanis az enyémet elveszettem). Mutatták ott van mögöttünk. Eddig még rendben van. Láttam,hogy van mindenféle idétlen verzió is, és habár nem a stílusom, gondoltam mégiscsak ázsiai jellegzetesség, akkor vegyünk olyat. Húgom kitalálta, hogy akkor az neki kell. (nem is tudom, hogyan jutottunk el eddig, hiszen még csak ott tartottunk, hogy Én veszek egy bérletet) Mutatják, hogy az bizony nem jó. Miért nem jó. De nekem az kell. Nevetnek, hogyan is magyarázzák. Mutatják a feliratot: 3,14. (nem a pi). Nem értem mit akarnak. Aztán megvilágosodom. Egi?(Gyerek)-kérdezem. Igen, igen. Ezt is megfejtettük. Mutatja, hogy van másik,amit én is használhatok. Kezdett bonyolultnak tűnni az egész művelet. Mondtam jó,akkor azt kérem. Beolvasta azt az árut is. Mondom neki mán wan (vagyis 10000 won)-ezzel utalva arra, hogy szeretném, ha feltöltené. Ezt valamiért már nehezebben értette. Nem tudom,miket pötyögtek a pénztárgépbe miközben folyamatosan félreértettük egymást, de már lehet, rég messze jártunk a valós összegtől. Húgom is adja a kártyáját, hogy neki is töltsék fel. Azt hiszem, ennél a pontnál vesztettük el mindannyian a fonalat. Valamit mondogattak, hogy ezen nincsen 10000 won, csak 6000,és tényleg azt akarja-e,hogy (akkor még nem értettem mi volt a mondat vége). Bólogattunk, hogy bármi is legyen az, csinálja. Gondoltuk, úgysem lehet túl sok minden csinálni egy ilyen kártyával. (de bizony, lehet). Nem is tudom mikor lépett a képbe egy angolul beszélő koreai vásárló, aki megkérdezte, hogy segítsen-e. Mondtuk, nem tudjuk, hogy a kézzel-lábbal hadonászás után, most éppen hol tartunk a párbeszédben, és a pénztár túl oldalán mit is értettek meg. Mondtam, hogy elvesztettem a kártyámat, vennék újat, és feltölteném. A nagy ó-zásból, amit a túloldal hallatott arra következtettem, hogy nem igazán sikerült egymást megértenünk. Mondták, nem tudják mit tegyenek. Azt hiszem, valamit másképp gépeltek a pénztárgépbe. Lényeg, hogy hosszú ősi jelekkel folytatott diskurzusunk során megkaptam azt, amit szerettem volna. Húgom viszont nem, ugyanis a metróhoz érve a beléptető rendszer 0 összeget jelzett ki a kártyáján. Mondhatom hihetetlen mérges lett. Aztán rájöttünk, hogy a bérletünkkel bizonyos boltokban,pl. a Seven Eleven-ben is, a bérleten lévő összeggel is lehet fizetni. Ennek a kis vásárlásnak és az esőnek köszönhetően félórás késéssel érkeztünk meg a találkozóhelyre. Barátnőnk nagyon türelmes volt, mert nem tett szemrehányást, inkább örült, hogy végre személyesen is találkozhatunk, így meghívott minket vacsorázni egy helyi kis étterembe. Különféle ételeket hoztak ki. Mindegyiket közös fogyasztásra. Mindegyik tűzforró volt, de finom és laktató. Innen is nagyon hálásak vagyunk Neki mindenért, legfőképpen a vendégszeretetéért, és segítőkészségéért. 

Tudom, az egyetlen képre nem illő dolog, az a villa. Az is persze miattam kellett. :) Természetesen meg tudtam volna birkózni ám a pálcikákkal is, csak lehet, hogy azt viszont este 10-kor az étterem személyzete nem győzte volna kivárni. Azért a későbbiekben kifejlesztettem a saját technikámat :)